Címke: szenvedés

  • Somlyó Zoltán: Betűk

    A jobbkezemben fut a toll,
    a balban cigaretta füstöl. –
    Az életemnek titkait
    sosem láttam a kékes füsttől,
    mit a szívemre kergetett
    a hányt-vetettség nagy kazánja…
    A jobbkezemben toll vet árnyat,
    a bal alatt a szívem szárad.

    Betűk, egyetlen társaim,
    csak jertek elő, enyhítsétek
    az átkozottnak kínjait,
    amiknek fénye a tiétek.
    Egy betű annyi, mint egy csepp,
    tintánál is gyászosabb vérbül…
    Betűk: egyetlen segítségem,
    tanúk legyetek földön s égen;

    hogy jobbkezemben volt a toll,
    s a balkezemmel könnyem törlém.
    Sok volt a könny és a betű,
    mit rámszabott a földi törvény.
    A szem, ha könnyes: hályogos.
    A betű fénylik, hogyha könnyes…
    A jobbomban a toll megállhat.
    De könnyem enyhet hol találhat!…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Károlyi Amy: A szenvedők

    A kertbe bejöttek a fák
    megálltak a kerítés mellett
    éhesen, szomjasan kéregettek.
    Aztán egyre közelebb jöttek,
    kalapjuk, köpenyük az úton hagyták,
    csak az árnyuk követi őket
    a téli fákat
    a szenvedőket.

    HIÁBA zárom ki a mindenséget
    a függönyön át merőn néz reám.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Váci Mihály: [A láger-lakók bőrén…]

    A láger-lakók bőrén a hallgatag
    számsor, halálos bélyeg
    nem oly örök, mint testemen maradt
    nyoma forró ölelésnek,
    az első kézfogásod csontomig
    a tenyerembe mélyedt,
    húsomba forrt, mint akit megvallatott
    istenítélet.

    Szemed első tárulása, mellyel
    eged felröpített engem,
    ó, az a fény szemüregeimbe ült,
    s csak az ragyog már a szememben.
    Mélyen mibennünk fájó meder
    terelte sorsunk,
    hogy mint a folyamok zokogása,
    így egymásba omoljunk.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Kosztolányi Dezső: Én is

    Ó Dante, aki búsan révedezve
    jártad szülőhonod szennyes sarát,
    s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
    „Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
    Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
    de nem vezérelt engemet barát.

    Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
    kígyó harapta vérző köldököm,
    s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
    Csiklandozott hideg halálöröm,
    vacogtam én is kénes habjaidban,
    és útamat még máig is töröm.

    A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
    izzadtam jégbe, fáztam tűzkohón.
    Megettek ördögök, s a testem itt van,
    véresre martam ökleim mohón.
    És mindhiába a szívembe vert kés,
    ha meghalok, százszor megújhodom.

    Magam vagyok a poklom, az erem kész
    csatorna, hol forr a tüzes patak,
    futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
    Bukom, botorkálok a kín alatt.
    A tűhegyű korom, a néma éjjel,
    a vasfogós manók mind kínzanak.

    Felhagytam én már rég minden reménnyel.
    Az ásító bolton nincs semmi fény.
    Utamban a kétségbeesés vezérel.
    Ó, mert nekem nincsen Beatricém!

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: Kapaszkodj inkább oszlopokba

    Áldjanak meg a szélben tört virágok,
    s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
    Foganjanak több magot a kalászok,
    amelyek térdednek verődnek csendesen,
    s minden lábnyomodba pacsirkapárok
    fészkelnek a por tenyereiben.

    Eredj, és királyian szórd utadra
    lábnyomodnak arany tallérait.
    Jajodat ne leheld csak faodvakba,
    s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
    s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
    idd szerelmünk mandula-ízeit.

    És ajkad között szoríts inkább pengét,
    és menj oda, ahol nem kell szó;
    a margaréták tárt szemmel könnyeznék
    a homályt, mely arcodon látható;
    s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
    szíved felé lengne a mutató.

    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    amelyeket szekerce hasgatott!
    Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
    érzik szívükre kúszni a pillanatot:
    erdőbe futnak, s két fát átkarolva
    szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    azokon rügyet sajdít panaszod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Áldott vagy Te

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    kinek szívét szaggatva járja át
    a fájdalom, hogy elveszik, akit
    imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
    a teremtőt, a csodákat tevőt,
    halászok és pásztorok mesterét,
    ki a pusztába ment, árva tanyák
    népe közé, nyírségi sivatag
    kísértőivel szembeszállani,
    kenyérré változtatni a sziket,
    ki felkereste a szántó-vetőt,
    szelíd barmai közt jászolra ült,
    bölcsek és öregek jöttek köré,
    hallgatták mezítlábas kisdedek,
    s visszaadta a vakoknak a fényt,
    süketeket tanított hallani,
    szavára a bénák fagyott keze
    felemelkedett s ökölbe szorult,
    akit a nép várt és akitől új
    országot vártak, új törvényeket,
    csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

    Áldott vagy Te az asszonyok között.
    Kezed virágát tördeli a kín,
    könnyeid súlyos kalásza pereg,
    mert levették azt, akit te szeretsz,
    a fiadat, szerelmed, férjedet,
    – csúfolják Pilátus-ítéletek:
    kétségek, vádak, bogozott gyanúk
    töviseiből fonnak koronát
    feje köré, simító tenyerét
    átüti a robotok vasszege,
    keresztre vonják csürhe bajai,
    kezét, lábát, recsegő tagjait
    töri a törtetés, tülekedés,
    s végül kegyetlen átdöfik szívét
    a csalódások dárdahegyei,
    s ajkaihoz keserű ecetet
    nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki megváltást szültél és új hitet,
    ki erőt adtál nékem – szólani,
    csodatevő erőt adtál nekem,
    s nagy térítő, hegymozdító hitet.
    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
    míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
    mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
    Bizony, íme a test megtöretett,
    meghurcoltatott, megaláztatott,
    a szellem, a megváltó akarat
    de keservesen elítéltetett!
    S megvert vagy Te az asszonyok között,
    mert anyaságod gyümölcse elhullt!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Ember az embertelenségben

    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    És most mégis, indulj föl, erőm,
    Indulj föl megintlen a Földről!
    Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
    Mindegy, indulj csak vakmerőn,
    Mint régen-régen cselekedted.

    Ékes magyarnak soha szebbet
    Száz menny és pokol sem adhatott:
    Ember az embertelenségben,
    Magyar az űzött magyarságban,
    Újból-élő és makacs halott.

    Borzalmak tiport országútján,
    Tetőn, ahogy mindég akartam,
    Révedtem által a szörnyüket:
    Milyen baj esett a magyarban
    S az Isten néha milyen gyenge.

    És élni kell ma oly halottnak,
    Olyan igazán szenvedőnek,
    Ki beteg szívvel tengve-lengve,
    Nagy kincseket, akiket lopnak,
    Bekvártélyoz béna szivébe
    S vél őrizni egy szebb tegnapot.

    Óh, minden gyászok, be értelek,
    Óh, minden Jövő, be féltelek,
    (Bár föltámadt holthoz nem illik)
    S hogy szánom menekülő fajtám.

    Aztán rossz szivemből szakajtván
    Eszembe jut és eszembe jut:
    Szivemet a puskatus zúzta,
    Szememet ezer rémség nyúzta,
    Néma dzsin ült büszke torkomon
    S agyamat a Téboly ütötte.
    S megint élek, kiáltok másért:
    Ember az embertelenségben.

    1916. szeptember


  • Ady Endre: A magyar Messiások

    Sósabbak itt a könnyek
    S a fájdalmak is mások.
    Ezerszer Messiások,
    A magyar Messiások.

    Ezerszer is meghalnak
    S üdve nincs a keresztnek,
    Mert semmit se tehettek,
    Óh, semmit se tehettek.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: A magyar Gulág

    Nem töri át táltos mese,
    a hétmérföldes csizma se.
    Nem a rácsos tábor-világ –
    ő: a sors, a magyar Gulág.

    Lélek ellen örök blokád,
    ő: a sors, a magyar Gulág.
    Frontális köd, köd-gyülevész,
    megőrül benne a vitéz.

    Szív nem nemes, szabály hamis,
    nyílt sisakod: halálod is.
    Ez az eleven nem-levés,
    az eleve elrendelés.

    A pénzváltók, a praktikák,
    a ríkató vastaktikák –
    hogyha kinek gyarmata vagy:
    kölkeidben is az maradj.

    Belepusztul ősöd, apád,
    ez a sors, a magyar Gulág.

    Jaj, aki tarkódon tapos,
    a nép legyen alázatos!
    Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
    Ezer év itt a büntetés.

    Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
    megölt múltunk: magyar Gulág.
    S kidobják a dögcédulát.


  • Szécsi Margit: A csillagos Golgota

    Kire az Alvilág sújt,
    kire a csillagok pora –
    mélység, magasság: egy út,
    ez a csillagos Golgota.

    Bastille-döngető tenger,
    s a krizantémos García.
    Kit az Alvilág vert meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Halottas, néma virtus
    révedez megrontóira.
    Mélység, magasság: egy út,
    ez a csillagos Golgota.

    Mert megadatott minden:
    sokaság, virtus, García.
    És eladatik minden –
    rövid a vágta mámora.

    Kit az Alvilág nyergel,
    kit meg a csillagok pora,
    s elhallgattatik minden –
    ez a csillagos Golgota.

    Mélység, magasság: egy út,
    csók zuhog, barát mostoha.
    Kit az Alvilág vert meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Meghal akár a latrok,
    vagy elmarja a glória.
    Ég és pokol kezet fog –
    ez a csillagos Golgota.

    Aranyfüst, rongy ígéret,
    sírig hívő az ostoba.
    Kit szalmazsák deleltet,
    kit meg a csillagok pora.

    Szívedből, szent batyudból,
    amivel jöttél: mind oda.
    Kit Alvilág motoz meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Mert megadatott minden:
    sokaság, virtus, García.
    S kit Alvilág bitangol,
    kit meg a csillagok pora.

    Aranyfüst, rongykatarzis,
    az utószó aranykora.
    Arcom csupa özönvíz –
    ez a csillagos Golgota.