Címke: szépség

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Annának

    Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
    A nyár halott vállára csöndesen.
    Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
    Te hallod-e a hervadás neszét?
    Hajadnak bársonyát zilálja-e
    Az elmúlásnak dúdoló szele
    És a halál hűvös lehellete
    Az ajkad bíborát csókolja-e?
    Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
    Mely minden szépség átka erre lenn
    S megvéd minden rontástól énekem,
    Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?

    Forrás: MEK

  • Paul Ambroise Valéry: Vénusz születése

    (fordította: Szabó Ferenc)

    Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
    viharon áttörve a teste felmerül,
    a tenger éppen napra hányta keserűn,
    a kínok gyémántjából lép ki nyögve.

    Feldereng mosolya, majd hószín karján,
    mit sírva néz a véres vállú napkelet,
    a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
    hosszú hajától borzong öle táján.

    Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
    tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
    beitta már csókját a szökellésnek,

    de játszi szeme ezer szálló s álnok
    szikrát vegyít be a víznevetésbe —
    a habok hűtlen táncán vészvillámok.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Marasztalnálak, májusom

    Azúr szemed, látom, már messze néz,
    sziromhavas lábad indulni kész.
    Völgyünk csodája, tündér lányalak,
    év gyönyörűje, hogy marasszalak?

    Mi tudna késleltetve hatni rád?
    Iszalagokkal kötném meg bokád.
    A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
    útrekesztő bozóttá nőjenek.

    Szövetkezném a völgy rigóival,
    legyen daluk kötő varázsú dal.
    Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
    állja el agancsokkal útadat.

    Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
    hogy lefogjam lábad lendületét.
    Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
    találkozunk még, tündér hónapom?

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: Szívverések

    Mint bokor mögött szégyenlős leány,
    ágak mögött vetkezik a hold,
    elfedik lombjukkal a fák.
    De átragyog, mint szempillán a szem,
    lombok mögül egy szikra holdvilág.

    Aztán, mint hattyú kék tavon,
    tovább úszik, – és ó igézet!
    vizek borzongnak,
    füvek sírnak
    e tündér láttán,
    s a vetések megszőkülnek a fényitől,
    s megdobbannak, mint szívverések.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás:

  • Nadányi Zoltán – Így látlak

    Mint római kút szobra, tenyered
    magasra tartod mozdulatlanul,
    a tenyeredből zuhatag ered,
    ezüst sugárral a válladra hull.
    Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
    Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
    Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
    És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
    Szépség és szerelem zuhataga.
    És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás