Címke: szépség

(Lírai riport öt fejezetben –

I. rész: Útnak eredünk és szeretjük egymást)

Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
Nos, mehetünk… Rövid úton elérjük a városi aszfalt
végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, –
szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
félnapig álltam s néztem az “Ars amatoria” kedves
címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben,
mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
szájkosarat, mert “ebzárlat” van, a városatyák így
fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
perceit és – ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, –
szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
s kéjesen elmordulsz… Ám peckesen és vicsorító
foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
sanda homályából: feltámad benned a farkas
élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
“Isten tartsa, tekintetes úrfi!” – morogja s odébb áll.

– II. rész: Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos)

Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű
bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
szoknyáját nem túrni magasra s – uramfia, – padlók,
szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
ugrani lompos farkad csóváló örömével
mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, – ó jaj,
nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
szájra… Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz…

III. rész: Őszintén megdicsérjük az egész világot)

Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
hullámzása csobog körül. Ó “Traviata” szerelmes
dallama, ó zengő “Pathétique” s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
s újra futásnak ered. – Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából,
sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
jöjj csak utánam, – mindnyájan, kiket öldös az élet,
gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
biztosan érő, emberi, boldogitó igazában…
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!

IV. rész: Eközben a világ elalszik körülöttünk)

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, –
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyű farkas elé, – a te ősöd elébe,
Tinti barátom, – hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt…

V. rész: A macska fut, mi pedig futunk utána)

Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra
úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy
pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön
mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe,
mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl
meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju
nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves
combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő
s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló
versfoszlányok, tündér titkok után iramodni.
Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk.
Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul,
Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés
s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból
s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről.
Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt,
únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!…
Megkezdődik a verseny!… Az izmom erős, a tüdőmbe
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése.
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító
angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre…
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre,
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:

• “Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.
  Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!”

Forrás: Arcanum