https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Nemes Nagy Ágnes: [Szeretlek. Milyen kínos ez a szó]

    Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
    Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
    Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
    Megszakadok, és te is összetörsz.

    Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
    Ma például igen jól vacsoráztam.
    Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
    Csúszik a láb az összefagyott sárban.

    Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
    és fiú-tested vajjon hova rokkan?
    amelyet látva, a gyönyörüségtől,
    emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.

    Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
    s rántott halat szeretnék sütni este,
    kihajtott ingben írnál a verandán,
    ánizs-szagú süteményt csipegetve.

    A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
    mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
    de júniusban délfelé megolvad,
    s a falon át, langyos kezedre csorran.

    Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
    most tapogatni, mint húsban a vázat,
    mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
    elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Juhász Gyula: Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ha itt volnál

    Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
    a munkából hazatérő embereknek.
    Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
    lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít.
    Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
    csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
    Ha most itt volnál: apró mondatokból
    fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
    és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
    hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
    S egy égszinkék szót az ujjadra húznék.
    S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

    Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
    kemény lapokból vont a végzetem,
    magamba zárni minden élesen
    kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
    mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
    való világba ütni ércfejét.

    Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
    a zárt üvegfal gátlón visszatart

    • mint víztartó az úszkáló halat, –
      hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
      maradsz te nekem puszta forma, fény,
      a képzeletnek engedő anyag.

    E lágy elemből gyúrom győztesen
    veled-csatázó, karcsú szobrodat,
    ki átkarol, ha itt az alkonyat,
    velem dalol, ha vérem énekel
    az álom oldó, híg esőiben,
    s velem virrad meg minden hajnalon,

    hogy nappalomnak számos gondja közt
    kinyíló számos, rejtett résen át
    belémeressze súlyos áramát,
    s a pattanásig töltve véremet
    ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
    szederjes szájjal egyre ordítoz.

    De bűvös váram tűzálló üveg!
    falát hiába vívja vérsugár,
    olvasztja száz szikrás idegfonál,
    nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
    szűkös terébe azt, mit szív terem:
    bezárja sűrű, fojtó lázaim.

    Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
    hogy játszanám ki rendelt végzetem!
    hogy lennék egyszer én is meztelen!
    csak érezhetném pőre bőrömön
    mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

    • de mégis, így is mondom: jól van ez.
    • Mert néha látlak, késő délután,
      amint a tóra mész, te szép modell,
      s ilyenkor álom-másod nesztelen
      utadba áll: mint kíntól kergetett,
      egymáshoz űzött, megtévedt kezek
      imádkoztok veszendő lelkemért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Annak az estnek meredélyén

    Elmondhatom e milyen voltál
    annak az estnek meredélyén?
    Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
    szerelmem zárult édenénél.

    Én azt hsiezm, hogy Te is félnél
    tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
    Ha engemet mennyedbe vinnél,
    mélyebbre hullnál a pokolnál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Homlokod homályából

    Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
    s már nem is tiltakozhatok.
    Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
    hogy itt maradjon belőled valami.

    És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
    attól piros a képem:
    járok azóta hömpölygő huzatban,
    utcákat fölsebző zenében.

    S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
    ahol velem szerettél volna járni-
    A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
    a Napba akar szállni.

    Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
    jobban szeretsz te, jobban:
    Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
    hazátlan pillanatokban.

    A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
    Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
    A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
    S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Desmond Egan: Ha

    ha többé nem írok rólad
    versikét lázas hangjegyeket se dalt
    ha többé nem is gondolok rád
    Rahmanyinovot se játszom mint hold-kába kamasz
    ha többé a folyópartot se járom
    semmibe meredve mint üres nyaraló
    ha többé nem álmodom rólad
    szemeddel se néz szemem s nem látlak mindenkiben
    ha többé eszembe se jut
    a hátsó szoba a sok tető meg alkony
    fásult forgalom és fakadó szunnyadozás
    ha többé már nem is kellesz
    hát csak azért mert annyira meg akartam tanulni
    gyakoroltam keserűn mint lemaradt futó
    a soha többé semmivel se törődést

    első istenhozzádom ez

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Tegezés

    A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád,
    A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved,
    A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod,
    Szempillád, szájad, sértett nevetésed,
    A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod,
    Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod,
    Életem, életed, halálom, halálod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

    Ha magányos fa leszek,
    árnyékomba hívlak,
    te csak fekszel a gyepen,
    a lombom elringat.

    Ha magányos hold leszek,
    örökre az égen,
    benézek ablakodon
    minden áldott éjjel.

    Ha forrássá változom,
    néked dudorászok,
    eloltom, ha rámhajolsz,
    a te szomjúságod.

    Többet nem is mondhatok,
    ma nagyon szeretlek,
    hogy holnap mit mondok majd,
    azt holnap kérdezd meg.

    /Kányádi Sándor fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig