A gyöngéd lelkű asszonyt,
Csak azt tudom szeretni!
A tiszta lelkű asszonyt,
A hűségére büszkét,
Akit pirúlni késztet
A szép, nemes szemérem,
Bár nem tapasztalatlan:
Csak azt tudom szeretni!
Csak azt tudom szeretni,
Aki hibámat látja,
És mégis megbocsátja,
Szelíden megbocsátja.
Csak azt tudom szeretni!
A gyöngéd női lelket.
Az irgalomra hajlót,
A bájosan türelmest,
A nyájasan mosolygót,
A bajban is vidámat:
Csak azt tudom szeretni!
1897.
Forrás: Lélektől lélekig
„Nincs szomorúbb,
mint ha egy vasúti sín
a párjába szeret.”
Forrás: Lélektől lélekig
Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bordóvörös könyv vagy –
Dús, csevegő szirmok lapjaid,
Melyek között a szél borzolva lapoz…
Nehéz illatú, nedves szirmaid
Telítve vannak titkos regékkel,
Melyeket a múlt a földben hagyott…
Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
– Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
S elmeséli nékem amit olvasott…
Forrás: Lélektől lélekig
Májusvégi csóktól égő,
lázadozó homlokomon
szaporodnak a redők.
Rajt feledték súlyos vétkük,
E redőktől félve-félek:
hozzámtapadt ellenségek,
csókok útja, búk öle;
tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
megrugdosott országútja:
egykor tüzes börtöne.
E redők majd egyszer éjjel
leszállnak a homlokomrul:
mérges kígyók, ó-bűnök;
ráfonódnak a nyakamra
s mielőtt még belefúlnék,
az ágyamon fölülök
s köztük egyet: régit, régit,
legtöbb csóktól égőt, vérzőt
megölök! Agyonütök!
Forrás: Lélektől lélekig
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Vágyaim ma szép esti szigetek,
valahol lent, a szőke jónvidéken,
hol hárfapengés az égen.
Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
fáradt virágok álmos illatsúlya,
mely nyújtózkodva kiliheg az útra.
A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
s halottan szépek. Hova én el nem érek…
Forrás: Lélektől lélekig
Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Aki ha lenne, nagyon szeretné,
Frissen fürödve jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Társat akart és csak szeretet volt,
Terád gondolt és az, az megölte,
Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
Akkor megölte.
Forrás: Lélektől lélekig
Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.
Vékony, kékkötésű könyve
mellé esett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.
Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.
Irén szétnézett, mint aki nem érti.
“Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
Irén megrémült. “Jézusmária,
maga kicsoda”? “Az erdész fia.”
Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nem soká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.
A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
“Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”
Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.
Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”
S a fagyos úton elhangzott a lépte.
Forrás: Lélektől lélekig
Engedd, hogy a világ törvényén
kívül helyezzelek.
Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
borítsam testedet.
Engedd, hogy lágy símogatással
hivjam elő vágyaid.
Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
elűzi gyötrő álmaid.
Fogadj magadba és érezd
az összefonódás minden mámorát.
Fogadj magadba, hogy a lelkem
kibonthassa minden zálogát.
Fogadj magadba.. engedd…
hogy felfedezzük egy kéjes
éjszaka minden zeg-zugát.
Egy viharos éjszakáért
nem kellenek már a nappalok,
s beteljesedett éjem után,
mint Tiszavirág meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Forrás: Lélektől lélekig
