Szobámban – hogy értelmet adjon
Neki – mindig legyen egy asszony,
Egy cica a könyvek között,
S mindig baráti szó marasszon;
Mert nem élhetek nélkülök.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: Szerelem
-
Váci Mihály: Rólad beszélek mindig
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.A lombos idő gallyai homlokomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.Forrás: Lélektől lélekig
-
Kamarás Klára: Hosszú utazás
Megint egy újabb állomás?
Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
Ásító, fáradt, réveteg falak,
A sárga fények kábán inganak,
Lidérces, fülledt álmokkal rokon
Mindegyvirágok semmihalmokon…Megint egy újabb állomás…
Aztán dübörgő, szédült rohanás:
Városok, falvak, nevesincs helyek…
Csattogjatok csak őrült kerekek!
Vágtassatok! E lomha éjszaka
Mintha már évek óta tartana…Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
Szerelmünk sója régen elfogyott,
Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
Most átkelünk egy égő tengeren,
Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
E moccanás, e jajdulás a végső!
A megtört ajkak szürke szegletében
Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
S egymást lesik a fülke múmiái:
Ki fog közülünk először kiszállni?Forrás: Lélektől lélekig
-
Nadányi Zoltán: A versek nem hiszik
A verseim nem tudnak róla semmit.
Azok még most se vállalják a vádat.
Én elhiszem, de nem hiszik a versek
Csak fájdalom van bennük és imádat.
Én a szemedbe mondom, de a versek,
azok nem mondják a hátad mögött se.
Szájukba adnám, nem mondják utánam,
némelyik inkább elhallgat örökre.Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
az egyik oly különösen mosolygott.
A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
a költő senki, semmi. Csak fogadja
a verseket, akik hozzá eveznek.Honnan is jönnek? Örökkévalóság
hajósai ők! Esti szürkületben
érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
Futok elébük, kérdezem ijedten:
mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
Ott az igazság, ott az ő szemükben!
az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!Forrás: Lélektől lélekig
-
Bella István: Csonka mondatok
Jön valaki. Belép az ajtón.
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
Otthagyott boromba belekortyol.
Otthagyott poharam elejti.Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
És talán ő se gyűlöl engem;
ki rég a rég kivágott hársak
szeme színében melegszem.Forrás: Lélektől lélekig
-
Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…
figyelj:
mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
de,az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert vele mentem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam.Forrás: Lélektől lélekig
-
Székely Magda: Eső
Zuhogott szakadatlanul,
hullott a tetőkre, falakra,
örök esőben ragyogott
a szeretők fedetlen arca.És kapualjtól kapualjig,
padtól padig, heteken át,
fölöttük ég nehezedett,
testükön ázott nagykabát.Az üres erdők, a hidak,
és minden utca velük ázott,
köröskörül emeletek,
fűtött falak, száraz lakások.Nekik csak a végállomások,
csak a lakatlan ligetek,
csak a lehulló ragyogás,
csak az eső, csak a hideg.A kályha mind kihül bizony,
s kihül az emberek lakása,
de fennmarad, akár a hold,
fedetlen arcuk ragyogása.Forrás: Lélektől lélekig
-
Babits Mihály: Délszaki emlék
Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.
A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.
Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,
hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt
s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,
vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,
mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,
ha veszélyes tisztásra buknak…
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,
nincs fedezék… Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.
Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.
Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró nappalát,
a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.Forrás: Lélektől lélekig
-
Dóczi Lajos: A csók
Nem értik meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn egy szikra gyújt két födelen.Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomjú fél
a csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.Ám ilyen csókot is százat terem,
Nem házasság, de édes szerelem;
De ami ennek is még mézet ád:
Ha a világ, az irigy, a mostoha,
Mint őrszem leskelődik rá s reád,
S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!S a karba kar és ajkra ajk repül,
S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
Mindenik első, végső mindenik,
Mindenik csókol és csókoltatik;
A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
Leszáll a pillanatnak fenekére –
Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
-
Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni
Hajnaltájban felriadni
édes, fullasztó örömre
és a kajüt ablakából
elnézni zöld vizet,
vagy fedélzeten, viharban,
puha prémbe burkolódzva,
motor dohogása mellett
nem gondolni semmire.Mégis, találkozást sejtve
azzal, ki csillagom lett,
sós szelektől, gyöngyös víztől
ifjulni szemlátomást.(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
