Címke: Szerelem

  • Guillaume Apollinaire: Cica

    Szobámban – hogy értelmet adjon
    Neki – mindig legyen egy asszony,
    Egy cica a könyvek között,
    S mindig baráti szó marasszon;
    Mert nem élhetek nélkülök.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Rólad beszélek mindig

    A teremtés sötét barázdái fájnak
    énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.

    Merengéseim mély kútjából
    fellebegsz
    lengő
    arany
    veder
    kristályosan és kék illatokkal,
    s neved szomjas ajkamhoz ér.

    A lombos idő gallyai homlokomba
    verődnek, lehajlanak az ágak,
    és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

    És én Terólad beszélek mindig
    mindenkinek a lázas esteken,
    komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
    Mert nem tudom kimondani neved.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Hosszú utazás

    Megint egy újabb állomás?
    Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
    Ásító, fáradt, réveteg falak,
    A sárga fények kábán inganak,
    Lidérces, fülledt álmokkal rokon
    Mindegyvirágok semmihalmokon…

    Megint egy újabb állomás…
    Aztán dübörgő, szédült rohanás:
    Városok, falvak, nevesincs helyek…
    Csattogjatok csak őrült kerekek!
    Vágtassatok! E lomha éjszaka
    Mintha már évek óta tartana…

    Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
    Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
    Szerelmünk sója régen elfogyott,
    Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
    De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
    Most átkelünk egy égő tengeren,
    Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
    E moccanás, e jajdulás a végső!
    A megtört ajkak szürke szegletében
    Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
    S egymást lesik a fülke múmiái:
    Ki fog közülünk először kiszállni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A versek nem hiszik

    A verseim nem tudnak róla semmit.
    Azok még most se vállalják a vádat.
    Én elhiszem, de nem hiszik a versek
    Csak fájdalom van bennük és imádat.
    Én a szemedbe mondom, de a versek,
    azok nem mondják a hátad mögött se.
    Szájukba adnám, nem mondják utánam,
    némelyik inkább elhallgat örökre.

    Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
    mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
    Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
    az egyik oly különösen mosolygott.
    A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
    Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
    a költő senki, semmi. Csak fogadja
    a verseket, akik hozzá eveznek.

    Honnan is jönnek? Örökkévalóság
    hajósai ők! Esti szürkületben
    érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
    Futok elébük, kérdezem ijedten:
    mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
    Ott az igazság, ott az ő szemükben!
    az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
    ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Csonka mondatok

    Jön valaki. Belép az ajtón.
    A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
    Otthagyott boromba belekortyol.
    Otthagyott poharam elejti.

    Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
    És talán ő se gyűlöl engem;
    ki rég a rég kivágott hársak
    szeme színében melegszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely Magda: Eső

    Zuhogott szakadatlanul,
    hullott a tetőkre, falakra,
    örök esőben ragyogott
    a szeretők fedetlen arca.

    És kapualjtól kapualjig,
    padtól padig, heteken át,
    fölöttük ég nehezedett,
    testükön ázott nagykabát.

    Az üres erdők, a hidak,
    és minden utca velük ázott,
    köröskörül emeletek,
    fűtött falak, száraz lakások.

    Nekik csak a végállomások,
    csak a lakatlan ligetek,
    csak a lehulló ragyogás,
    csak az eső, csak a hideg.

    A kályha mind kihül bizony,
    s kihül az emberek lakása,
    de fennmarad, akár a hold,
    fedetlen arcuk ragyogása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dóczi Lajos: A csók

    Nem értik meg, csak a suttogók,
    Hogy mi az édes, az igazi csók.
    Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
    Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
    Szüli a perc váratlan, hirtelen,
    Midőn egy szikra gyújt két födelen.

    Édes a csók, ha alszik kedvesed
    S mit önként adna, lopva elveszed;
    Édesb a csók, ha durcás ajakat
    Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
    Legédesb csók, ha minden szomjú fél
    a csókot adva, csókot lopni vél,
    Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
    Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.

    Ám ilyen csókot is százat terem,
    Nem házasság, de édes szerelem;
    De ami ennek is még mézet ád:
    Ha a világ, az irigy, a mostoha,
    Mint őrszem leskelődik rá s reád,
    S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!

    S a karba kar és ajkra ajk repül,
    S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
    Mindenik első, végső mindenik,
    Mindenik csókol és csókoltatik;
    A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
    Leszáll a pillanatnak fenekére –
    Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
    Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig