https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Dsida Jenő: Álmot adsz…

    Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
    Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
    Szellemed suhogón beföd, körülleng,
    Istenem. Bevonod szelíden édes
    ízzel ajkaimat s a sárga mécset
    elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
    Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
    Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
    Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
    eltévedt szeretőm kis szűzi testét
    s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
    Halkan símogatom meleg pihéit:
    pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
    cukros hóhegyeken futunk sikongva,
    zizzenő búzaföldön összeforrunk
    s érett csillagaid kibuggyant fénye
    gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csukás István: Virágének

    Vakmerőn nyúlok
    s biztosan érted,
    tétovaságom
    hitre cserélted.
    Szótlanabb szónál
    ez az áhítat,
    több a valónál,
    mégis megríkat.

    Lehull az inged,
    nincs, ami födjön,
    szép szüzességed
    fehér hófüggöny –
    Mint torony omlik
    össze, ki voltál,
    örömöd ring, ring,
    simább a tónál.

    Egymásnak arccal
    kerültünk végre,
    szorongva hallgatsz
    némább beszédre.
    Nincs nagyobb titok,
    nincs nagyobb vigasz:
    rád hasonlítok,
    rám hasonlítasz.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Babits Mihály: Strófák Gizikéről

    Gizike barna dús hajával
    besátorozta lelkemet,
    Gizike gyönyörű hajával
    bilincsbe font be engemet.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem
    Gizike barna dús haját,
    holtig kivánom, és kisérem
    Gizike gyönyörű haját.

    Aranka fürte szőke, gazdag,
    becses buza, rendetlen asztag: –
    Gizike fürte barna, dús,
    simúlva milliónyi szála
    önkénytelen harmóniára.

    Aranka arca csupa hús,
    Gizike arca csupa szellem,
    Gizike teste csupa kellem,
    Gizike lelke csupa fény:
    Gizike lesz csupán enyém!

    Gizike enyhe kellemesség,
    Gizike májusi virág,
    Gizike kedves kötelesség,
    Gizike – egy egész világ!

    Gizike kert, de nincs szurósa,
    Gizike sárga viola,
    Gizike néha, mint a rózsa,
    Gizike, mint az ibolya.

    Gizike drága szemepára
    ma kivilágította lelkem,
    Gizike szeme matt opála
    hipnotizált fényével engem.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem,
    Gizike szürke, mély szemét,
    holtig kivánom és kisérem
    Gizike gyönyörű szemét…

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Kovács Anikó: Régimódi vers

    Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
    mennyire hiányzol,
    bár én mindig csendben vagyok,
    csupán nem-léted lángol,
    olykor csak álmaim suttogom magamnak,
    annyira zuhog a szó, – …

    de déltájban már bennem
    karcsú melankólia barangol;
    az őszi langyos esték már elmaradoznak,
    köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
    tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…

    Várlak.

    A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
    – sokszor megállít e megejtő messzeség,
    tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
    de te is tudod, ugye,
    hogy nincsen hozzád joga másnak…?!

    …míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
    ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
    ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
    mely csendes, fátylas bece-szót mormol…

    Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
    (de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
    …saját álmaimban eltévedt csavargó.

    Hiányzol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nahid Bagheri-Goldschmied: Égtájak

    Mindnyájan más égtájról jöttünk,
    szemünk megszokta a világtérképet.
    Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
    Izgalom fogott el bennünket.

    A szeretet volt közös nyelvünk,
    a Föld a mi közös bőrünk.

    És minden éjjel,
    midőn a Nap parazsa kihűl,
    dideregve melengetem
    az én keleti és nyugati kezem
    a te szemed déli és északi
    lángjánál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: én leszek…

    én leszek a vágy a szemedben
    ha kell magammal is megverekszem

    én leszek a sóhaj a szádban
    amikor erőd elhagy a kéjes lázban

    én leszek elűzött szemérmed
    a tegnapom ölöm meg érted

    én leszek elveszett csókod a magányban
    ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homályban

    én leszek vadul lüktető szíved
    ha már senki sem, én ott leszek veled

    én leszek sivatagban a gyöngyöző harmat
    amikor Neked már senkik semmit nem adnak

    én leszek kínod egy álmatlan éjjelen
    ha hiányzó örömök csordulnak ki szemeden

    én leszek könnyed egy összegyűrt ágyban
    amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágyban

    én leszek a szivárvány-híd a semmi felett
    amikor majd lemondón nyújtod a kezedet

    én leszek rémítő álmaid gyilkosa
    a hazug hit, hogy nem hagysz el soha

    én leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet
    ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveket

    én leszek halott virágok mosolya
    a szerető, az édes és a mostoha

    én leszek nevetésed a csendben
    váratlan lázadás a rendben

    én leszek bőröm íze a szádban
    tegnapi emlék a holnapi lázban

    én leszek a viasz, amikor cseppen
    pillangó szárnya amikor lebben

    én leszek a sikoly a beteljesült vágyban
    a fájdalom az értelmetlen lázban

    én leszek a nyugalom a gondolatban
    az örök körforgásban a mozdulatlan

    én leszek majd a Te helyedben
    és Te élsz majd én helyettem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Öreg szerelmespár

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Nincs pénzük, nincs lakásuk,
    övék a pesti aszfalt.
    Ismernek minden árkot
    és kávéházi asztalt.

    Ritkán beszélnek; testük
    a rebbenést is érti.
    A nő borzong (Hideg van)
    (Igen) köhint a férfi.

    Vasárnap tiszta ingben
    két dupla mellett ülnek.
    (A széthúzódó szájnak
    mindegy: hétköznap, ünnep.)

    Ha beteg lesz az egyik,
    citromot visz a másik.
    Az ágybanfekvő izzad,
    a látogató ásít.

    Ó, rég nem váltanak már
    pillantást, csókot, könyvet.
    A szenvedély kiszikkadt,
    mint ráncokból a könnyek.

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Ballagnak egymás mellett
    – egymásról mit se tudva –
    csöndes eső szemerkél
    elvásott tomporukra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László: Táncolni Veled

    Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
    hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
    Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
    Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.

    Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
    ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
    hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
    táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem!

    De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
    együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
    Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.

    Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
    megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
    Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.

    Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
    hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.

    Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
    a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Genesis

    Amikor
    a fáról még alig lejött ősünk
    a nőstényére pillantva
    nem csupán párzási dühöt érzett,
    hanem valamiféle halk szomorúságot is,

    amikor
    szeretni kezdte
    a sejtelmes alkonyórákat,

    amikor már
    nem taposta le
    futás közben a vadvirágokat,
    hanem gyengéden kikerülte őket –

    akkor született meg a szerelem,
    s vele az ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.

    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.

    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.

    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.

    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.

    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.

    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.

    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.

    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.

    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

    Forrás: Reményik Sándor versei