Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.
Forrás: Lélektől lélekig
A föld alól nézzek vissza rátok?
a jóvátehetetlen éjből,
midőn kő és virág egymásnak támad
valami ősi gyűlölségből?
Midőn a tenger kosarából
szétgurul a mélységek gyöngye
s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?
Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
szállna fölöttem kihívó suhanással.
Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
melyet naponta meghódítanék.
Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
alul a halálos víz, fölül az ég.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Jöttök, csöngettek,
egymás kezébe adva a kilincset.
Te szőkén s gyászfeketében,
ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
mint aki csuromvizes hetek után
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
Veled az erdő is jön, a temető is,
országok, eltitkolt érzékiséggel,
a méz,
a méz, a káromkodás,
a káromkodás, a méz, az alkohol fojtott anarchiája
s őrült muslica-bandák
s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
és vetkőző szavak a szájban.
Ő meg csak betoppan mindig,
mint aki jó hírrel jön,
mintha saját magától hozna üzenetet.
A szempillája: fekete sás,
csípője körül egyszerre két tavasz
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
fehér vonat
futna el hangtalanul.
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
nem is gyanítva, ki a másik:
barát-e?
barát-e? barátnő-e?
álmok takarítónője?
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
én játszom titkon a kezetekkel is
egy ágyban,
egy időben
egy hiányban –
a világ kiszáradt gödreiből is
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
a halálomban megoszthatatlan
leszek úgyis.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
a hányódó árvízi csokrok majd
a szemétre kerülnek;
szétázott újságpapír a téli ég is,
olvasatlanul odakerül.
A hátam még havazik néha-néha
s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
de szemem, amely a havazásban
sokáig utánad járt,
délen keresne már hajadnak tengerpartot.
Betegek voltunk, nagy pólyakötések
lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.
Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
a Nap. Mutasd meg csonkaságod
az első zöld levélnek,
minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.
Forrás: DIA
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.
Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –
Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem :
” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,
sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illír táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabású korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,
langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrü illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt vagy a reggelben,
Nyitod a szemem,
Itt vagy a délemben,
Fogod a kezem,
Itt vagy az estémben,
Érinted szívem,
Itt vagy az éjjelben,
Vad-vágy, fénysugár,
Megsebzett őrültség,
Nincs kezdete, vége már.
Szívemre szorítod két kezed,
Csókkal borítod testemet,
Fülemben suttogásod
Messzi végtelenbe téved,
Míg játék öleléssel
Pezsdíted fel vérem.
Nem kérsz és nem kérek,
Csak mit Isten adhat,
Egy másik létben
Téged akarlak.
Minden leszek majd,
Mégsem leszek semmi,
Holnap virradatra
megtanulok sírni.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem különböznek: komor s víg napok.
Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
Búskomor éj nehezül szívemen.
Magányomban e szív alig piheg,
Habár a Nyár kezén a föld forog,
Halotti leplek vonják lelkemet;
Nem különböznek: komor s víg napok.
Habár a dús szél játszik, andalog
A fűszállal hullámzón, szüntelen,
E nappal felhevülni nem tudok,
Bár ragyog rózsás öröm reggelen.
És bájtalan a fecske röpte fenn,
A menny, az égi kék fakó, halott,
Ha szép, nem nekem, ami megterem,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.
És karmazsin rózsák lobognak ott,
És százszorszép-permet a réteken,
Emitt pedig pipacspiros habok.
Búskomor éj nehezül szívemen.
Ez lett tehát szánandó helyzetem,
Ha messze mégy, világom, sorvadok;
Istenemre, mindvégig remélem,
Amit te mondasz, s amit mondhatok
Nem különböznek.
Forrás: Lélektől lélekig
Oh, csak mosolygok rád, ha jössz felém,
És buzgó, ömlő szavad szomjazom,
És ajkamon pirosló rúzs a fény,
És két kezem a legszebb homlokon.
S mikor ismét szerelmeidre térsz,
Nevetek, lásd, csodállak, mint lehet,
És visszanevetsz, ennyi az egész,
És szívem száz halálát nem leled.
Úgy gondolod, hogy jól áll a szerep,
Hogy friss vagyok, a reggel, fénylő hó,
Oh, számodra, mi kín bennem remeg,
Nem tudható.
Oh, nevetek, ha itt vagy, s hallgatom
A sok, az új, a szívtipró meséd,
Nőkről, velük hogyan, hol, mely uton –
Pikáns kis részek, suttogó beszéd.
És felhevülsz, és roppantul sietsz,
Hogy újra, újból tölts egy új sagát,
Oh, én legyek – csodálód, így szeretsz,
És nem látod meg éjem hűlt havát.
S ha kalandokra indulsz lelkesen,
Megcsókollak, vidám vagy és mohó,
S már messze vagy… Számodra szerelmem
Nem tudható.
Forrás: Lélektől lélekig
Od’adtam néked mind a könnyem.
(És most fakó-vak a szemem.)
Mint két kiszáradott, üres kút
tátong az éjbe könnytelen.
Od’adtam néked ölelésem.
(És most lehervadt a karom.)
Az én tüzemnél melegedsz te,
s magam rongyokkal takarom.
Od’adtam néked mind a csókom.
(S most csóktalan, fehér a szám.)
Emlékeim halotti fátylát
harapom őrült éjszakán.
Od’adtam néked mind a lelkem.
(Van-e, van-e ily elhagyott?)
Most itt ülök a lábaidnál,
s már úgy érzem, nem is vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.
A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. –
Előtte táncol Si Chy… ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, –
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár…
A szűzi Si Chy… epedve dől oda…
Kaffka Margit fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
