https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Hervay Gizella: Védtelenül

    Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen,
    mégis borzongva elhagysz.
    Nézem a táguló homályt a szemeden.
    Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen.
    Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem,
    hogy osztozz szétzilált életemen!
    Embertelen sorsába zártan
    megmaradhat-e embernek az ember?
    Feláldozzam a mosolyodat?
    Üsselek pofon szerelemmel?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    Az ember úgy sóvárog a tisztaságra,
    hogy bemocskolja magát.
    S a jóság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszivárgó halál.
    Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom.
    Fáj-e a fának a simogatás?
    Fáj-e neked a simogatás?
    Akár a meztelen gondolat,
    olyan védtelen a vágy.
    S a tisztaság olyan láthatatlan,
    mint a virágba felszívódó halál.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Vlagyimir Viszockij: Lírai dal

    Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
    Itt félőn csicsereg a madár,
    Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
    Melynek foglya vagy régóta már.

    Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
    S hullhat tőlem orgona virága,
    Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
    Dallamoktól zengő palotába.

    Boszorkák ezer éves birodalma,
    Mindentől rejtő ősi vadon,
    Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
    Mely titkot őriz lépten-nyomon.

    Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
    Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
    Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
    Napsugaras, fényes palotába.

    Mikor, mely napján, óráján az évnek,
    Merészkedsz ki hozzám csendesen,
    Hogy karjaimban vigyelek el téged,
    Oda, ahol nem lel ránk senki sem?

    Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
    Csak nem volt hiába minden érted?
    Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
    Édeni lesz kis kunyhóm is véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Harcos Katalin: Ahogy átölelsz…

    Lépted koppan… egyre közelebb…
    érzem, amint karod körém fonod.
    Tarkóm csiklandozza leheleted,
    míg üdvözlésed fülembe súgod.

    Ahogy átölelsz… mindez csak álom.
    Az érintésedet sosem érzem.
    Körülvesz titkos mesevilágom,
    s hogy megtörténik, már nem remélem.

    Múlnak a napok, hetek, hónapok,
    s nem adatik meg, hogy veled legyek…
    Sivár utamon magam ballagok,
    hiába vágyva, hogy öleljelek.

    Perzselő vágyak, szerelmes csókok…
    minden éjjel mesékkel andalít.
    Ahogy átölelsz… sosem csalódok…
    illó boldogság ölel hajnalig.

  • Fodor Ákos: Portrévázlat

    titkok-titka, te,
    nem vonásaid szépek:
    arcod gyönyörű

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Féltés

    Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
    bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
    s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
    futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

    Csípősek már az álmatag reggelek,
    ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
    most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
    s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

    Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
    az esztendő festetlen, tiszta arcán.
    Kezem a kezedben mégis megremeg…
    egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Halk kérés

    Szerelmesem, ma el ne hagyj.
    Fáradt ma csókot ringató karom;
    És mellyel sebes szívem takarom,
    Hogy meg ne lássad sok szavad nyomát,
    Bágyadt kezem ma ölembe hanyatlott.

    Szerelmesem, csak ma ne menj.
    Elült a vágyam és hívón utánad
    Nem nyithatom ma ellankadt pillámat.
    Könnyharmat nélkül kemény lesz az út,
    Mely kedvesedtől elvezessen téged.

    Kérlellek, mint kérne anyád:
    “Szebb időben tartsad utazásod,
    Ne indulj ma – sötét az éj – látod.
    Szívem mécsén ma fogytán az olaj.
    Nem vethet fényt távozó utadra!

    Nem lelnél vissza, ha majd visszavágyol.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • P. Pálffy Julianna: Emlékké szépülnek a pillanatok

    Emlékké szépülnek a pillanatok,
    hiába fogytak el a percek,
    nem lettek hónapok és évek,
    mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
    szomjat oltó nedű,
    vad éhet csillapító étek.

    Balzsam voltál a szívemen, fényem,
    visszaragyogtál rám, csillagom,
    csak néha folyhatott titkon érted
    könny az arcomon,
    mert úgy szerettelek,
    gyengéden féltve –
    óvtalak magamban is –
    s nem vártam semmit cserébe.

    Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
    magányod metsző hidegét
    sütötte felém
    börtönbe zárt vágyad,
    és te szikrázni hívtál,
    lángoló örvényben,
    mámortól édes édenben élni,
    ahol megtanítottál engem –
    vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
    csókdallamokkal szerelemzenélni…

    Forrás: Facebook

  • Gáti Kovács István: Szerelmes lány ráolvasása alvó kedvesére

    Jaj, ha egyszer is megunnál,
    másik szívben sátoroznál,
    más szobában, másik ágyban,
    más szerelem faodvában.

    Legelőször nézz tükörbe,
    közben csöndben járjál körbe –
    lábujjhegyen, finom-halkan,
    amíg végképp meg nem haltam!

    Aztán állj az ablak elé,
    a szél elé, a nap elé!
    Engem rólad letépjenek,
    szagomból kiégessenek!

    Mikor tőlem megkönnyültél,
    poklos tüzemből kihűltél,
    akkor szállhatsz mással ágyba,
    akkor dőlhetsz mással nászba!

    De addig még fogj magadhoz,
    szorítsd arcod az arcomhoz,
    szerelem harangja kondulj,
    szép szívemből ki ne fordulj!

    Forrás: Facebook

  • Kamarás Klára: Talán

    Talán egyszer hiányzom még…
    Mikor tavaszt búg egy madár,
    talán felbukkan egy emlék,
    és akkor majd gondolsz reám.

    Talán lesz nyár és éjszaka,
    mikor minden csillag ragyog,
    egyedül ülsz egy kis padon,
    s azt képzeled, hogy ott vagyok.

    Talán a hulló levelek alatt
    keress egy lábnyomot,
    de visszahozni nem lehet,
    amit az idő elmosott.

    Mikor még nem volt „te” meg „én”,
    csak „mi” – ez volt a szerelem?
    Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
    Ne tudj feledni sohasem!

    Forrás: Facebook

  • Paulo Coelho: Az alkimista (részlet)

    „– Elmegyek – mondta –, és azt akarom, hogy tudd: visszajövök. Szeretlek, mert…
    – Ne mondj semmit – szakította félbe Fátima. – Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok.”

    Forrás: Az alkimista