homlokod borult egére
napfényt csókolok
friss szélként fújom el
a felhősereget
harmat leszek tündöklő
nyári reggelen
s fűszálon táncolva
incselgek veled
meztelen talpadat
megcirógatom
fáradt arcodon
mosollyá leszek
mint bohókás lepke
kezedre szállok
s mire eszmélnél
messzire röppenek
kapj el ha tudsz
zárj tenyeredbe
ujjaid közül nézem
majd a felkelő napot
s ha eljön az éjjel
csillagod leszek
szívedbe mindörökre
szerelmet álmodok
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akarom gondolataim szavakba folyását
Nem akarom álmaim ébrenlétemmé válását
Nem akarom véres verítékkel megalázni magam
Nem akarom már megtenni a kiszabott utam
Hallom a csengettyűszót fenn a magasban
Hallom ahogyan zúgnak a habok a folyóban
Hallom álmomban a félelem kiáltását
Hallom a haldokló madarak szárnycsattogását
Látom a villámot fába csapódni
Látom a tegnapi pofonok nyomait lilulni
Látom mennyire lobog a tűz lángja
Látom hová vezet az út néma magánya
Érzem hideg szavaid lecsorogni arcomon
Érzem nem lehet többé innen elindulnom
Érzem mennyire sokat tévedtem
Érzem sokkal jobb sosem volt régen sem
Aztán ha mégis változik valami
Csupán az idő csúszik alólam ki
Egyensúlyom vesztve a mélybe zuhanok
Tudom egy új világba szorult a hurok
S mint lélekharang kong az üres terem
Hidd el szép lesz a mélyhűtött szerelem
Alszunk vagy száz évet s nem vénülünk
Ha minden elmúlik csak akkor ébredünk
Akkor majd szeretni fogsz mint Rómeó Júliát
Akkor majd szedsz nekem egy csokor orgonát
Akkor majd lehozod a csillagokat is nekem
Akkor majd akkor válik valóra az igaz szerelem
Forrás: Lélektől lélekig
Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
Mint házfaláról hulló vakolat.
És ott maradtam összetört tagokkal,
A megfakult cseréptetők alatt.
Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!
S te nem hallottál mikor kiabáltam!
Százszor, ezerszer, újból és megint!
De én sem hallottam meg suttogásod!
Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
Nem érezhettem gyengéd érintésed,
S megöltem lassan minden álmodat…
S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
– Szívedből messze űzött… idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.
Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.
Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.
Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.
S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.
Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel:
Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma egy másik kastélyba zársz.
Vihar lesz – szoknyám suhogása –
elhagyom a lépcsőfordulóban.
Egész a toronyszobáig követsz.
Csapódó ablaktáblák: csontszínű
költeményemből szabadult kísértetek.
Sokáig nézlek szótlanul.
Lélegzetünk gyolcs és csipke,
sötétségből épült baldachin.
Amíg alszunk az esőt áteresztik
a falak. Új kastélyt vonnak fölénk
a bőrünkből kioldódó cseppkövek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis…
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.
Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.
Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Áldott az álom, mely ilyen szépet ad,
és áldott a szép,
ha halandó létnek ilyen álmot ad.
Forrás: Lélektől lélekig
Késünk kenyerünkből
egyenlő két karajt nyes.
Hol a poháron ajkad nyoma,
ott iszom a második kortyot.
Járj az én cipőmben!
S télen a te köpenyed
melegít engem is.
Sírunk egyetlen szemünkkel,
s este bezárjuk az ajtót,
hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
álmaink összetevődnek.
(Jánosy István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,
egész tested oly idegen varázzsal
kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
titkai keltek volna újra benned,
s az esti rét minden füve-virága
lassan feléd fordult: új fény felé.
Először szótlanul csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörösét, majd, mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai, melled fölé hajoltam
s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
felismerés, hogy míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
a szűzi Hold szállt le benned az égről
s a buja Flóra csókol csókjaidban.
Forrás: Lélektől lélekig
