Meghalnék én, de élek
érted,
félek, hogy árva leszel,
féltlek:
mint gyönge gyermekét az
anyja
éjjel takaratlan nem
hagyja,
úgy takargatlak életemmel
féltelek égő félelemmel.
Én fáradt volnék, s megyek,
járok,
én türelmetlen lennék,
s várok,
én gyáva volnék, s mégsem
félek,
test voltam, s lettem érted
lélek.
Látom az utcát magam
nélkül,
ha mégis legyőzetem
végül,
elhullok bénító bajokban,
elégettettem nagy fagyokban.
Forrás: Szeretem a verseket
Alattvalód vagyok én,
szörnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
A te országodban te vagy az isten.
Teremtő, rontó. Termékenyítő.
Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen,
vagy lassan, vagy megálljon az Idő.
Arcra borul előtted a te néped,
a forró testét fekteti elébed,
hogy sétaidőn szőnyeged legyen,
meleg, csiklandós talpad végiglépked
a szemérmetlen rajzú szőnyegen
és boldog az, ha sárga, ha fehér,
ha barna bőrű, akit a te lépted
villámütése ér.
A te országod fullasztó meleg,
ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog
a száj. Hatalmas tűztorkú virágok
lángolnak, kába illat őgyeleg.
Ámokfutók hazája ez. Lihegve
száguldanak, kezükben a gyilok,
őrjöngve mártják ártatlan szívekbe,
útfélre rogynak a bús mártirok.
És ennek így kell lenni és ez így jó.
Amikor ölnek, törvényt tesznek ők,
ámokfutók itt a törvénytevők,
véreskezű, dühödt ámokfutók,
akiket ajkukon mart meg a kígyó,
a te kedvenc mérgeskígyód, királynő,
A Csók!
A te országodban, királynő,
minden a feje tetején.
A te országodban, királynő,
bűn az, ami másutt erény.
Ott a jóságot megölik,
ott a hűséget kerékbe törik,
a szeretet kardélre vettetik,
a béketűrést élve temetik.
A te országodban, királynő,
megölnek minden védtelent,
a te országodban, királynő,
rajtad kívül semmi se szent!
Alattvalód vagyok én,
szürnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
Szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.
Megkapnám így lelked egy cseppjét,
ami mélyten-mélyről jöhet,
hisz’ csak a tenger fenekéről
lehet halászni gyöngyszemeket…
Forrás: Lélektől lélekig
S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.
S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.
S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy lejuthassak a völgybe utánad,
küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat,
félreborítom a bambuszerdőt,
átugratom a szentély-kapufákat,
lefelé úszom a kő-vizesésben,
mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg,
megyek utánad,
nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz
itt, ahol a vadak se járnak,
sárga arcodat feltartod
teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz,
szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás,
gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás,
hol az a völgy! a térség visszadob,
a hegyek körben fölédhajolnak,
szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt
halakra szétránt,
napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli
sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva,
ahogy lennem adódik egy évtized óta,
te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott
méreg, halott madárdal –
futok, hajamban zörgő szakuraággal.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled folyó vagyok, mely
medréből kilépve fut tova,
hulláma rombolva, sírva árad,
nem nézve mikor jut s hova.
Nélküled kavics vagyok, mely
évekig hever lent a porban,
nem játszik vele gyermeki kéz,
lábak taposnak rajta sorban.
Nélküled hinta vagyok, mely
elhagyott játszótéren áll,
por lepi be, lánca nyikorog,
s már csak lebontásra vár.
Nélküled apró ház vagyok, mely
pusztában áll magányosan,
nem keresi fel fáradt vándor,
pihenésre szomjasan.
Nélküled csermely vagyok, mely
lassan felszívódik a földben,
nem táplálja hegyekből a hólé,
s eltűnik örökre csendben.
Forrás: Lélektől lélekig
Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét, a lábát
a fenekét, a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is, ragaszkodj
nézd a fogán a fények futását
szemöldökének varázsát
este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét a szemed
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.
Mindent megér a szobája, a melege, a mohája
a dunyhája, az ágya, az összerándulása
a bőre reszketése, a beleegyezése
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek
akit csak Neked enged… azt soha el ne engedd
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretek várni rád.
Az „akkor” és a „most” rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, –
belépsz az ajtón,
többet már nem vagyok lélekegyedül,
s mint kamra mélyén véletlenül
ott hagyott mandulabefőtt :
a tegnapok hiányjeleket-villogó íze
számban ikrás mézzé csendesül.
Szemedben ottfelejtett utcák
és hátrahagyott nappalok,
könyvek fölött álmatlanul
átvirrasztott éjszakák
emelnek
dísztelenül fenséges,
sárgafalú, ódon templomot.
Elég csak annyi,
hogy magam mellett tudlak,
így nem kell helyet szorítanom
a torkomban megbújó,
feltörni vágyó síró-panasznak;
ha itt vagy, – minden helyére kerül
és nyugvópontra,
a röpke pillanatot sem kell
elengednem
egy halk búcsúszóval.
Van időnk egymás felé kitárni
a kettősszárnyú, szent oltárkaput,
és míg nálam felejted magadat,
boldogan bízom okos tekintetedre
minden kimondott szavamat, –
beszédünk és hangunk
suttogóan halk lesz
és olyan lágy,
melyből egyszerre megérted
az érett, csöndes férfikor szavát;
borostás magányodra puhán hull a fény,-
mit magadból nekem szánsz,
csak annyi, – de az mind legyen az enyém.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,…
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.
Forrás: kötet
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Forrás: Lélektől lélekig
