https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Harcos Katalin – Álmodtam, veled…

    Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
    Megcsókoltad finoman a számat,
    fölém hajoltál gyengéden, titokban
    és megpusziltad a szempillámat.

    Leheleted táncot járt hajamban…
    szellőként bújócskázott csintalan,
    s egy óvatlan, röpke pillanatban
    pajkosan megbújt a nyakamban.

    Míg egyik karod ölelve tartott itt,
    másik magányos vándorként útra kelt,
    bejárva testem rejtekútjait,
    útján titokzatos zugokra lelt.

    Úgy bújtam meg riadtan benned,
    mint reszkető holdsugár az éjben,
    mit látni alig, mégis elvakít,
    ha begyűjti sugarát szemed
    ezüstösen, sápadt-fehéren.

    Körülvettél biztonságoddal engem,
    s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
    csak elrejtőzni a világ elől öledben,
    csak átkarolni, és szeretni végre.

    Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,
    tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
    látni, ahogy boldogan rám nevetsz
    s szemed szikrázó csillagként rám ragyog.

    Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
    reszkető szívvel és szerelmesen…
    magadhoz olyan gyengéden karoltál,
    míg csókjaiddal lezártad a szemem.

    Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
    Te fölém hajoltál nagy titokban,
    s míg csókoltad édesen a számat
    én végtelenül boldog voltam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Szerelem

    Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
    izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
    Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
    s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
    boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

    Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
    szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
    lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
    Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
    égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

    Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
    gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
    pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
    Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
    biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

    ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
    mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
    s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
    gőzölgő lihegéssel utánad iramló
    rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
    csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? távolság? mit jelent?
    mindig több, több éhséget teremt,
    hiszen elpusztulunk így te meg én
    két árva, fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés,
    boruljunk össze, mellre mell –
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át,
    feszül és tágul az egész világ,
    szűk abroncsok a sarkkörök,
    kicsap a tenger s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás
    szerelem-szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Az ékszerek

    Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
    testén sok zengő ékszerével várt rám,
    hódítóbban, mint a mór rableányok
    a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

    Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
    a drágakő s a nemesfém zenéltek,
    s én megszédültem, mert mindent imádok,
    ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

    A pamlagon engedte, hogy szeressem,
    s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
    s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
    ágaskodott és rázta, mint a partot.

    Szemével rajtam, készséges vadállat,
    új pózokat talált vágyunk hevében,
    és odaadást kevert bujasággal,
    hogy változatainktól nőtt a kéjem,

    s karja, csípője. Olajsima combja,
    haja, mely arcához hajolt keretnek,
    dereka, mintha hattyú nyaka volna,
    hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

    talán mindez Rossz Angyal praktikája
    volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
    egyensúlyától, ki kristálysziklára
    kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

    és mintha Antiópé csípőjére
    emelné egy ephébosz felsőtestét
    s öle, mit domborműnek tárt elébem,
    és ajka, min fénylett a finom festék.

    A lámpa elhatározta: kilobban,
    nem világolt, csak a kandaló lángja,
    s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
    vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Adagio

    Szállnak a vadlibák, szállnak,
    a gyermekláncfű kelyhe becsukódik,
    bugyrot cipel a nénike,
    édesem messzire ment.

    Megkérdezzem a nénikétől:
    hova ment az édesem, hova ment?
    Csak a vadlibák láthatják meg őt –
    csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Múltkor a kertembe egy fiú jött,
    gyümölcsöt hozott a kosarában.
    Kék ruhában jött, mint a napsugár,
    kék ruhád eszembe jutott.

    Csupasz volt a nyaka íve…
    mosolygott… nézett hosszasan…
    Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
    a madaraktól kérdezd, hova lett.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    De rég nem láttam két szemedet!
    s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
    a bokorról két mérges bogyó
    bámult rám, sötét a sötétből.

    De boldog voltam én veled!
    s egy kövér ember jött szembe az úton,
    bő volt nekem a köpenye,
    bő volt neki a bánatom.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Tündérpárbeszéd

    – Tudsz játszani?
    – Tudok.
    – És szeretsz is?
    – És szeretlek is.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Várnai Zseni: Mosoly

    A selyem,
    Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan,
    Nem olyan selymes mint az arcod.

    Az ének,
    Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba,
    Nem olyan édes mint a hangod.

    A napfény,
    Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön,
    A mosolyodnak halovány árnya,

    S a könnycsepp,
    Mi végig harmatozza,
    Az egek tiszta zokogása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Intő szavak süldő macskánkhoz

    A bokrok alján szép a szerelem,
    mikor a tél tavaszról álmodik;
    jó hancúrozni zörgő levelen,
    és jó, ha két körmös kar átszorít.

    Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
    még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
    bármit izen az éj, ne higgy neki,
    maradj nyugton az ablak könyökében.

    Künn azalatt kurjongat s figuráz
    a hörcsögképű, tüskebajszú kandúr;
    fortélyos énekére jól vigyázz,
    fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.

    Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
    rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
    hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
    a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!

    Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
    egyet-kettőt szökik és megragad
    s máris szorítja két nagykörmű kéz
    tigrisbundás, ártatlan derekad.

    És akkor hallom majd a jajgatásod,
    a rémület kéjből szakadt szavát:
    (ó, édes-véres, vad összecsapások!
    bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)

    – Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
    a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
    friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
    ezért zokognak künn a macskák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Híradás

    Fenn húnyik a csillag,
    Fenn ébred a hajnal,
    Tollászkodik sebten
    Sokszáz pici angyal.

    Omlása-bomlása
    Rózsafellegeknek…
    Rózsafellegekbül
    Pihe-ágyat vetnek.

    Bontják, teregetik
    Széltibe, hosszába,
    Itt is, ott is leszakadoz
    Halovány foszlánya.

    És hullong és szálldos
    A hajnali légbe,
    Úgy csapódik szép leányok
    Álmodó szemébe.

    És ihol, valahol
    Egy virágos ablak
    Orgonavirági
    Összebólogatnak.

    S egy súgja a másnak:
    – Csak halkan, csak lágyan,
    Fehér lányszobába
    Fehérhabos ágyban
    Pihegő leánynak.

    Ma vagyon az első
    Szép hajnali álma,
    Igézetes, édes
    Szerelemről való
    Boldog álmodása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • James Joyce: Tutto è sciolto

    (Israel Efraim fordítása)

    Tengerhomály, csillag madártalan egen
    Nyugatra kel,
    Míg te, ködbetűnt, messzi szerelem,
    Emlékezel.

    A lágy, nyílt szem, őszinte ifjúság,
    Haj, mely üde,
    Hull, hull, mint most a csöndön hullik át
    A lég köde.

    Hát mért a bú, a vágy ha földereng
    S a lágy emlékezet:
    Mit ő sóhajtott rád: a szerelem
    Szép volt, csaknem tied?

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)