https://verskucko.com

Címke: szerep

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
        nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
        de jöjjetek, ajkam mosolyg.

    Ti vagytok az úr, én a szolga,
        bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
        eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
        de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
        az égető, nagy bánatot.

    Előre hajtok, körbe-körbe,
        a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
        imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
        ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
        nekem nincs semmim e tekén!

    Engem ragad vadul zilálva
        a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
        kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
        csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
        és célt nekem szótok jelöl.

    A vad röhejben elfelejtem,
        hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
        nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
        megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
        csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Tótágas

    A bohóc sírógörcsöt kapott.
    Könnye tompán kopogott a deszkán,
    a deszka feketére volt festve,
    festve volt, álarcban volt,
    kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
    gyalultfa-közönyét,
    dehogy akart ő fekete lenni,
    pácolt, meleg fényű,
    berakásos, tükrös diófa-szekrény
    lett volna legszívesebben,
    de egyszerű asztal is inkább lett volna,
    viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
    mint fekete, fekete deszka,
    melynek vaslakk-részvétét
    nem hatották meg a bohóc könnyei,
    a sírógörcsbe menekült bohócéi,
    aki most nem volt álarcban,
    lemosta magáról a púdert, a rúzst,
    lemosta a hahotát,
    a vigyort, a röhejt,
    lemosta, és most sírt, zokogott,
    vörössé pöffedő szemhéja mögött
    látta az artistát, látta a kötélen,
    amint ott lépked délceg-magabiztosan,
    s látta, látta a porond porában,
    szájából iramló vér-kígyóval,
    látta, amint tört testét kiviszik,
    s ő, a bohóc, már ott volt,
    hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
    vigyorgott, hahotázott,
    hasra esett ezerszer,
    aztán rosszul lett az öltözőben,
    percekig öklendezett a mosdó fölött –
    – mindezt látta most
    vörössé pöffedő szemhéja mögött,
    mindezt látta a bohóc,
    a sírógörcsbe menekült,
    aki mögött gyászhuszárok álltak,
    fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
    dehogy akartak ők feketék lenni,
    parádés huszárok, nyalka testőrök
    lettek volna legszívesebben,
    vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
    káromkodó lovasok,
    mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
    akikből most feltartóztathatatlanul,
    ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
    nem tudni, miért,
    talán mert felismerték a bohócot
    és eszükbe jutott a sok hasraesés,
    talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
    remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
    még a könnyük is megeredt.
    A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.

    Egy pillanat múlva,
    a maguk-feledés csúcsán
    már semmi sem különböztette meg őket,
    a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
    a sírógörcsös bohóctól,
    egy kívülálló
    talán észre sem vette volna,
    hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.

    Pár pillanatig tartott csak,
    aztán lecsitultak,
    halk hüppögésbe fúlt az indulat,
    s lassan megindult a menet
    a komor koporsó mögött.

    A bohóc a távolba nézett.
    Tudta,
    a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
    friss fűrészporral
    most szórják fel a porondot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bekhodzsa Kalidzsán: Ó, barátom

    Az életnek nevezett nagy térségben –
    Madár vagyok, égen dallal repülő.
    Madár nyoma meglátszik-e az égen,
    Dalát hallja csodás kert, a lent ülő.
    Az életnek nevezett nagy mélységben –
    Hullámokkal fröcskölődő csepp vagyok.
    Hullám nyoma meglátszik-e fövényen,
    Víz ezüstje part magasán nem ragyog.
    Az életnek nevezett nagy hegységben –
    Ott vagyok én egy szurdokban, fák alatt.
    Platán csúcsa ezüstlik már a dérben,
    Ó, barátom, hó lepi a kő-falat.
    Az életnek nevezett nagy szín-térben –
    Szereplő vagy, néznek sikert és bukást.
    Barátom, míg jön végső szín, függöny-éj,
    Szerepeid váltják, rosszak, jók egymást…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László – Csokonai

    Csak meghajolva? kopogtatva?
    lüktetve az utakban mint a vér?
    csak a behunyt szem semmi ágán? csak így?
    ebben a vállig érő
    mestergerendás hazában
    fejjel az isten füvei között csak így?

    mellkast szétvető
    hajtóerő szárnyán
    garabonciás hírbe keveredve?
    szaftos
    névnapok igriceként?
    álszent cirkuszok pántlikájaként?

    lábbal mindig a kilövőpályán
    vállal a gerenda alatt
    marokban a parázzsal
    fütyörészve megjátszani
    csökött győztesek ünnepeit?

    legyező mögül kisütő mosolyokért
    pohár borért
    ötven vagy száz forintokért
    az eposzért?
    jázminluga
    s-járvány idején?
    kisiklott hajnal idején?
    isten vasárnapja idején?

    mígnem a törzs szétroppan
    elröpül
    keringeni egy ország körül?
    hogy aztán léha névnapok
    anekdoták távcsövein
    megidézzék az érthetetlen
    kánikulai hóesést?

    Inkább a halál, a jövő!

    Még házat épít, bibelődik
    a Művel, elgyomrozott
    tüdejét purizálja, s ebéd után, mikor alusznak,
    elszáll.

    Forrás: Jelenkor, 1973

  • Budai Ferenc – Az élet bohóca

    Előttem a manézs, a közönség,
    a tisztelt publikum, a nagyvilág.
    Mögöttem egy picinyke közösség:
    minden, mit szeretek; a család.

    Nevetni kell, ha fáj is,
    nevetni a könnyeken,
    kínon át is nevetni,
    nevetni csak könnyeden.

    Bohóc vagyok, nevetnem kell mindig,
    ha lelkem fáj is, ne lássa senki.
    Sírhat szívem: könny nem juthat színig,
    kinn csak mosoly van, lássa mindenki.

    Mosolyogj, kacagj mindig,
    kacagj csak a könnyeken,
    nevess, ha szív szakad meg,
    nevess mindig, könnyeden.

    Habos tortát dob rád a világ,
    hasra esel furcsa cipőidben:
    mosolyodon kívül semmit sem lát
    senki: csak mosoly ül könnyeiden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre – A Sátán kevélye

    Életét végig gőgben élje
    A Sátánnak fölkent kevélye.

    Fakóan szirma ne omoljon:
    Piros virág volt: pirosoljon.

    Panaszra is görbülhet szája,
    De rúgja meg azt, aki szánja.

    Komédiázzék, hogy ő elvet
    Egy-egy megtagadott szerelmet.

    S ha térdelve mondja imáját,
    Pattanjon föl, mások ha látják.

    Ha hisz és vár, remél és retten,
    Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

    Ha szívébe kétségek szúrnak,
    Zengedezzen hitet az Úrnak.

    Sohse legyen asszony bolondja
    S ha él-hal érte, meg ne mondja.

    Ha futó csókra űzi ösztön,
    Százszor ájuljon, esküdözzön.

    Ínség, betegség hogyha dúlna,
    Járjon-keljen, mintha vidulna.

    S halál ha cirógatja csontját,
    Farsangolón járja bolondját.

    Ellenségeit udvarolja,
    Mintha aggodalma se volna.

    Krisztus tréfából se vezesse,
    Akik szeretik, ne szeresse.

    S ha az Élet már összemarta:
    Jött a Halál, mert ő akarta.

    (Sátán kevélye, szerencsétlen,
    Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Elég

    A teremtés bármilyen széles,
    ólnál is szűkösebb.
    Innét odáig. Kő, fa, ház.
    Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

    És mégis olykor belép valaki
    és ami van, hirtelenül kitárul.
    Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
    s a tapéták vérezni kezdenek.

    Elég, igen, egy kéz elég amint
    megkeveri a kávét, vagy ahogy
    „visszavonul a bemutatkozásból”,
    elég, hogy elfeledjük a helyet,
    a levegőtlen ablaksort, igen,
    hogy visszatérve éjszaka szobánkba
    elfogadjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Ágai Ágnes: Bohóc a tükörben

    Reggelente a tükörbe nézek,
    és valaki visszanéz rám –
    ismerős, de kissé idegen.
    Mint egy régi fotó,
    amit sokáig a napon felejtettek.

    A szám sarkában fáradt derű,
    a szemem alatt nevetőránc –
    vagy síró?
    Nem tudom már megkülönböztetni.

    Kifestem magam, mint a bohóc:
    pír a szívre, mosoly az arcra,
    hogy ne lássák, amit látni nem kell.
    Nevetek.
    Mert ez a dolgom.
    Nevetek – hogy ne kelljen sírni.

    És amikor este leveszem az álarcot,
    a tükör még mindig ott áll.
    Nem nevet, nem sír –
    csak néz rám némán,
    mintha tudná,
    hogy a bohóc mindig őszinte,
    amikor egyedül van.