Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
Nyárfák levelét veri vissza a tó.
Kék kendőd nézem az ablakon át,
Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.
Habos áradaton, csupa csillag a táj
Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.
A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
Rémlik, leeső patkók zaja cseng.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Fönn a menny hideg-kék tálján
gomolyfelhő, méz-arany.
Álom leng a föld homályán,
én virrasztok egymagam.
Felhőben a fenyves. Mélye
gyantaillatot szitál.
Felhőrések gyűrűjébe
fúródik egy sziklaszál.
Kócsag rikoltoz rekedten,
ring a szittyós tóöböl.
Árva csillag, majd lecseppen,
mint a harmat, tündököl.
Árva csillag kék tüzével
lángvihart lobbantanék,
benne úgy hanvadjak én el,
mint alkony-máglyán az ég.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Vádlón ne kutass a szívemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra – ki tudja? – hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szelíden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.
Weöres Sándor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kiséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.
Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.
Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.
Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A kék tűzeső hamu lett.
Lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt
s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást-mulatást megutáltam:
rontja az embert.
Csak téged lássalak én,
az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
ne lakjék más a szívedben.
Te finom-suhanású leány,
makacs szíved érti-e végre:
a csibész szeretni tud ám!
És engedelmes a vére!
Fene mind az ivó-helyeket,
verset sem írok, ha kívánod;
simogatnám lágy kezedet
s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek,
itthon, vagy akárhova, távol…
Legelőször most szeretek,
búcsúzva duhajkodástól.
(Weöres Sándor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Elaludt már a sok arany csillag,
megrebbent a tág víz tündér tükre,
a folyóra hajnal fénye villant
s pírt dobott a fényháló-egünkre.
A nyírfák is mosollyal ébredtek,
szétzilálták selyem hajfonatjuk,
zöldszín fülbevalóik zizegtek,
s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.
Lombos csalán kerítésre kúszva
ékes gyöngyöket nyakára felvett,
s pajkosan-bohón fülembe súgta:
„Szép jó reggelt!”
(Erdődi Gábor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.
Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.
Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.
Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.
A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.
Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények
Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.
Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.
S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.
Nyomába loholt a kutya –
elmaradoztak a hegyek…
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.
Amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.
A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.
S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait…
(Képes Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Elaludt már a sok arany csillag,
megrebbent a tág víz tündér tükre,
a folyóra hajnal fénye villant
s pírt dobott a fényháló-egünkre.
A nyírfák is mosollyal ébredtek,
szétzilálták selyem hajfonatjuk,
zöldszín fülbevalóik zizegtek,
s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.
Lombos csalán kerítésre kúszva
ékes gyöngyöket nyakára felvett,
s pajkosan-bohón fülembe súgta:
„Szép jó reggelt!”
Forrás: Lélektől lélekig
