Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!
Jaj, idegen vagy, távoli!
Téged üdvözöl – engem elhagy az élet.
Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
mélyhavu éjszaka förgetegében.
Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Micsoda éj! Nem alhatom.
Teliholdkor szökik az álom.
Még őrzöm és kuporgatom
maradék kincsem: ifjuságom.
Játék ez, dehogy szerelem!
Kihűlt éveim útitársa,
engedd most, hogy szegény fejem
belemerítsem holdsugárba;
mutasson kínzott arcomon
irgalmatlan, kemény redőket.
Nem ábrándít ki, jól tudom:
sosem szerettél, én se téged.
Szeretni csak egyszer lehet,
s nekem idegen vagy te régen.
Hársak hiába intenek
térdig hóban, talpig fehérben.
Hiszen tudod, s én is tudom:
a kékes téli holdsugárban
nem virág porzik águkon –
halottan állnak, zúzmarásan.
Dobáltad kincseid te is
másoknak, s én is mást szerettem.
Játsszuk tovább – mindegy ugyis –
az olcsó szenvedélyt mi ketten.
Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
hamis tüzedtől hadd remegjek.
Kék májusról hadd álmodom,
s arról, akit sosem felejtek.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
földön a patkó cseng, mint az üveg.
A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.
Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
borzas mohot borzongat, kékre fest,
s a folyó hűvös, tejfehér vizében
locsogva mossa kék lábát az est.
A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
El-elkapja sötétlő bársonyajka
hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.,
Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
nyomok csábítnak láthatatlanul.
Elfut a nap, villog arany bokája,
s munkánk az évek kosarába hull.
Futóhomokról, megkopasztott dombról
permeteg rozsda ontja vörösét.
Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
s mint riadt csóka, rebben a sötét.
Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
elült a szél, halk zsongás andalít.
Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
s őszi hegyekre fonja karjait.
Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
szürkén hullámlik a káposztaágyás,
olvadt vajat csöpögtet rá a hold;
előre érzi jó kenyér puháját,
s uborkát herseget az éhes képzelet.
Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
s kivezet száron egy makrancos felleget.
Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
s csöndes derűd rég ismerős nekem.
Az asszony alszik, és a szalmaágyat
laposra döngöli az özvegy szerelem.
Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
barna homályban áll még az ikon.
S az eső hajnali imát dobolgat
a szürkülő, homályos ablakon.
Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
Rézarcú nap villan a pocsolyán.
Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
új beszédet tanulgat már a szám.
Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
Belemarkol egy halom rőt levélbe,
s utánam vágja a garázda szél.
Forrás: Lélektől lélekig
Kékegü estben, holdselyem estben
egykor erős volt s ifju a testem.
Vissza se térhet, újra se éled,
messzire száll el minden… az élet…
Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!
ford: Weöres Sándor
Forrás: Lélektől lélekig
Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
új barátokkal zöld tengert iszik,
a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
Mit mondanak, kik szerették, a nők,
kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek
fogadták volna, talált egy szeretőt,
kivel a világ végéig feküdhet?
S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték?
Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,
csak álldogál még előbb odakünn,
rendbeszedi magát a sötétben?
Forrás: Lélektől lélekig
Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
Nyárfák levelét veri vissza a tó.
Kék kendőd nézem az ablakon át,
Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.
Habos áradaton, csupa csillag a táj
Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.
A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
Rémlik, leeső patkók zaja cseng.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Fönn a menny hideg-kék tálján
gomolyfelhő, méz-arany.
Álom leng a föld homályán,
én virrasztok egymagam.
Felhőben a fenyves. Mélye
gyantaillatot szitál.
Felhőrések gyűrűjébe
fúródik egy sziklaszál.
Kócsag rikoltoz rekedten,
ring a szittyós tóöböl.
Árva csillag, majd lecseppen,
mint a harmat, tündököl.
Árva csillag kék tüzével
lángvihart lobbantanék,
benne úgy hanvadjak én el,
mint alkony-máglyán az ég.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Vádlón ne kutass a szívemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra – ki tudja? – hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szelíden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.
Weöres Sándor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kiséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.
Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.
Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.
Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
