Vádlón ne kutass a szívemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra – ki tudja? – hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szelíden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.
Weöres Sándor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
