https://verskucko.com

Címke: szimbolizmus

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, a szimbolista

    Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen–Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen–Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.

    „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

    Mint aki halkan belelépett.

    És jönnek távol, ferde illatok
    Mint kósza lányok és hideg cselédek
    Kiknek bús kontyán angyal andalog
    Mint aki halkan belelépett.

    Mint aki halkan belelépett
    Valamibe… s most tüszköl s fintorog
    Mint trombiták és roppant trombonok
    S a holdvilágnál szédelegve ferdül
    Nehéz boroktól és aranyló sertül
    Úgy lépek vissza mostan életembe
    Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
    S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

    Mint aki halkan belelépett.

    VIII – A kis edény

    Oly furcsa és merev.
    Aranyhabos tó, emlék-temető
    Emlékek ágya, ágyak ápolója,
    Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
    Emléket emtet, engem temet ő
    Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
    És távoli, mély országokba int be
    Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
    Oly bús, fehér, olyan igénytelen
    Becéz, reámnéz és tréfál velem
    Mint egy kis fehér legyező,
    Csak rátekintek s így szólok: ez ő.
    A jó, szelíd, a kedves, pici teknő –
    De néha megnő –
    És néha horpad s néha szétreped
    És szerteszökken szörnyű fergeteg
    És a homályban bőszen harsonáz
    És akkora már, mint a ház
    És ordítunk és sírunk: diadal
    És ilyen fiatal
    S mint kürtök öble s vérző trombiták
    És néha vág.
    És néha vég.
    És néha olyan, mint az ég.
    S mint longa, linga, lunga, lenge lég
    (Még, még.)
    És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
    És néha néz ránk –
    És néha olyan, mintha verset írna.

    XIII – Én nyafogok

    Én nyafogok
    Az életben, mint kevesek
    Én nyifegek
    Távol mezőkön bőrző levesek
    Én nyühögök
    Valami van, valami nincs
    Én szepegek
    Valami kósza, kótya kincs
    Én szüpögök
    Az éjbe, későn és korán
    Én szipogok
    Az orromon, e roppant trombitán.

    Forrás: MEK

  • Oscar Wilde: Húsvét napja

    Ezüstkürtök zengtek a Dómon át,
    Áhítatban térdeltek az emberek,
    S én észrevettem tarkójuk felett,
    Mint egy nagy Istent, Róma Szent Urát.

    Papként habfehér palást fedte vállát,
    Királyként vöröset öltött magára,
    S fején volt hármas aranykoronája*:
    Fény és dicsőség kísérte a Pápát.

    Titkon visszaosont ahhoz a szívem
    Ki magányos tengernél kóborolt**,
    És pihenőt hiába keresett:

    ’Róka, madár talál nyugvóhelyet,
    Egyedül én vándorlok kimerülten,
    Lábam sebes, könnyel iszom a bort.’

    Forrás: Magyar Bábel – Rácsai Róbert fordítása

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Kosztolányi Dezső: Fekete Vénusz

    1. Zsoltár

    Zord középkornak vajudásos éje
    szállt szívemre éjszínű denevérként,
    s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

    Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
    asszonyok gyűlnek fekete misére,
    a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

    Bánatom nehéz miseköntösében
    hódolok neked szomorú szavakkal,
    illatos tömjén hizelegve bódít,
     Fekete Vénusz.

    Régi oltárok süllyedő kövén át
    új szerelmeknek diadalma zendül,
    s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.

    2. Táncok éjszakája

    Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
    bús áldozattal hull könnyünk a porba,
    gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

    Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szívek.
    A kereveten ül, kezébe korbács,
    csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

    A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
    Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
    a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

    Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
    Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
    gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

    Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
    szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
    Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

    S én, a bolondok közt a legbolondabb,
     a trónja talpát rázom mérgesen.
    S búsult tüzével a hült üstökösnek
    feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
     s eléje vágom maradék eszem.

    (1907)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Nyárfa

    – Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa.

    Kosztolányi Dezső: Medve

    – Mindig ölelnék, mindent, a világot,
    a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
    vagyok a lompos és otromba jóság,
    a láncravert, esetlen szeretet.

    Kosztolányi Dezső: Kolibri

    – Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
    de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
    Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
    Csókolni itten nem lehet elégszer.
    Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

    Kosztolányi Dezső: Darázs

    – Fekete-sárga gyilkos, tőr kezében:
    darázs!
    Izgága röpte, ideges zugás:
    varázs!
    A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
    parázs!

    Kosztolányi Dezső: Galathéa

    – A madarak zenészek.
    Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
    Ha színeket rakétáz a tenyészet,
    úgyis megértem a dicső Egészet.
    Fészek
    nélkül csapongok így a feslő
    virágra, részeg,
    bohém és néma festő.

    Kosztolányi Dezső: Ezüst

    – Én, az arany szegény testvére, fáradt
    lelkemből a múlt halvány fénye árad.
    Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,
    mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.
    Emlékezem csupán, de már nem élek.
    Ezért zenélek.

    Kosztolányi Dezső: Smaragd

    – Mi illik a te szép, vad kedvesedhez?
    Mi hűti forró lázát? A smaragd.
    Tedd gyűrűjébe e zöld, lanyha békét,
    s hogy meg ne unja hűvös, tiszta ékét,
    művész, kemény, fényes lánggá faragd.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Léda arany-szobra

    Csaló játékba sohse fognál,
    Aranyba öntve mosolyognál
    Az ágyam előtt.

    Két szemed két zöld gyémánt vóna,
    Két kebled két vad opál-rózsa
    S ajakad topáz.

    Arany-lényeddel sohse halnál,
    Ékes voltoddal sohse csalnál,
    Én rossz asszonyom.

    Hús-tested akármerre menne,
    Arany tested értem lihegne
    Mindig, örökig.

    S mikor az élet nagyon fájna,
    Két hűs csípőd lehűtné áldva
    Forró homlokom.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Párisban járt az Ősz

    Párisba tegnap beszökött az Ősz.
    Szent Mihály útján suhant nesztelen,
    Kánikulában, halk lombok alatt
    S találkozott velem.

    Ballagtam éppen a Szajna felé
    S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
    Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
    Arról, hogy meghalok.

    Elért az Ősz és súgott valamit,
    Szent Mihály útja beleremegett,
    Züm, züm: röpködtek végig az úton
    Tréfás falevelek.

    Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
    S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
    Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
    Nyögő lombok alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Harc a Nagyúrral

    Megöl a disznófejű Nagyúr,
    Éreztem, megöl, ha hagyom,
    Vigyorgott rám és ült meredten:
    Az aranyon ült, az aranyon,
    Éreztem, megöl, ha hagyom.

    Sertés testét, az undokot, én
    Simogattam. Ő remegett.
    »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
    S meglékeltem a fejemet,
    Agyamba nézett s nevetett.

    (Vad vágyak vad kalandorának
    Tart talán?) S térdre hulltam ott.
    A zúgó Élet partján voltunk,
    Ketten voltunk, alkonyodott:
    »Add az aranyod, aranyod.«

    »Engem egy pillanat megölhet,
    Nekem már várni nem szabad,
    Engem szólítnak útra, kéjre
    Titokzatos hívó szavak,
    Nekem már várni nem szabad.«

    »A te szívedet serte védi,
    Az én belsőm fekély, galád.
    Az én szívem mégis az áldott:
    Az Élet marta fel, a Vágy.
    Arany kell. Mennem kell tovább.«

    »Az én jachtomra vár a tenger,
    Ezer sátor vár énreám,
    Idegen nap, idegen balzsam,
    Idegen mámor, új leány,
    Mind énreám vár, énreám.«

    »Az egész élet bennem zihál,
    Minden, mi új, felém üget,
    Szent zűrzavar az én sok álmom,
    Neked minden álmod süket,
    Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

    Már ránk szakadt a bús, vak este.
    Én nyöszörögtem. A habok
    Az üzenetet egyre hozták:
    Várunk. Van-e már aranyod?
    Zúgtak a habok, a habok.

    És összecsaptunk. Rengett a part,
    Husába vájtam kezemet,
    Téptem, cibáltam. Mindhiába.
    Aranya csörgött. Nevetett.
    Nem mehetek, nem mehetek.

    Ezer este múlt ezer estre,
    A vérem hull, hull, egyre hull,
    Messziről hívnak, szólongatnak
    És mi csak csatázunk vadul:
    Én s a disznófejű Nagyúr.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Gare de l’Esten

    Reggelre én már messze futok
    S bomlottan sírok valahol:
    Most sírni, nyögni nem merek én,
    Páris dalol, dalol.

    Én elmegyek most, hazamegyek,
    Már sziszeg, dohog a vonat,
    Még itt van Páris a szívemen
    S elránt az alkonyat.

    Most fűt bolond-sok álmom alá
    A füttyös, barna szörnyeteg.
    Holnap fehérebb én leszek-e?
    Vagy a svájci hegyek?

    Holnap fehérebb én leszek, én.
    Téli sírkertek szele jő,
    Küldi már a csókjait nekem
    A magyar Temető.

    Óh, az élet nem nagy vigalom
    Sehol. De ámulni lehet.
    Szép ámulások szent városa,
    Páris, Isten veled.

    Az én hűtlen, beteg istenem
    Ülje itt mindig vad torát:
    A tűzcsóvás, felséges Öröm.
    Dalolj, dalolj tovább.

    Tőled hallja a zsoltárokat
    E koldus, zűrös, bús világ
    S az életbe belehazudunk
    Egy kis harmóniát.

    Dalolj, dalolj. Idegen fiad
    Daltalan tájra megy, szegény:
    Koldus zsivaját a magyar Ég,
    Óh, küldi már felém.

    Fagyos lehellet és hullaszag
    Száll ott minden virág felett.
    Elátkozott hely. Nekem: hazám.
    A naptalan Kelet.

    Mégis megyek. Visszakövetel
    A sorsom. S aztán meghalok,
    Megölnek a daltalan szívek
    S a vad pézsma-szagok.

    Megölnek és nem lesz mámorom,
    Kinyúlok bután, hidegen.
    Páris, te óriás Daloló,
    Dalolj mámort nekem.

    Csipkésen, forrón, illatosan
    Csak egyszer hullna még reám
    S csókolná le a szemeimet
    Egy párisi leány.

    Az alkonyatban zengnének itt
    Tovább a szent dalok.
    Kivágtatna a vasszörnyeteg
    És rajta egy halott.

    Forrás: MEK