https://verskucko.com

Címke: szimbolizmus

  • Kosztolányi Dezső: Fekete Vénusz

    1. Zsoltár

    Zord középkornak vajudásos éje
    szállt szívemre éjszínű denevérként,
    s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

    Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
    asszonyok gyűlnek fekete misére,
    a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

    Bánatom nehéz miseköntösében
    hódolok neked szomorú szavakkal,
    illatos tömjén hizelegve bódít,
     Fekete Vénusz.

    Régi oltárok süllyedő kövén át
    új szerelmeknek diadalma zendül,
    s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.

    2. Táncok éjszakája

    Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
    bús áldozattal hull könnyünk a porba,
    gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

    Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szívek.
    A kereveten ül, kezébe korbács,
    csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

    A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
    Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
    a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

    Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
    Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
    gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

    Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
    szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
    Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

    S én, a bolondok közt a legbolondabb,
     a trónja talpát rázom mérgesen.
    S búsult tüzével a hült üstökösnek
    feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
     s eléje vágom maradék eszem.

    (1907)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Nyárfa

    – Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa.

    Kosztolányi Dezső: Medve

    – Mindig ölelnék, mindent, a világot,
    a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
    vagyok a lompos és otromba jóság,
    a láncravert, esetlen szeretet.

    Kosztolányi Dezső: Kolibri

    – Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
    de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
    Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
    Csókolni itten nem lehet elégszer.
    Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

    Kosztolányi Dezső: Darázs

    – Fekete-sárga gyilkos, tőr kezében:
    darázs!
    Izgága röpte, ideges zugás:
    varázs!
    A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
    parázs!

    Kosztolányi Dezső: Galathéa

    – A madarak zenészek.
    Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
    Ha színeket rakétáz a tenyészet,
    úgyis megértem a dicső Egészet.
    Fészek
    nélkül csapongok így a feslő
    virágra, részeg,
    bohém és néma festő.

    Kosztolányi Dezső: Ezüst

    – Én, az arany szegény testvére, fáradt
    lelkemből a múlt halvány fénye árad.
    Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,
    mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.
    Emlékezem csupán, de már nem élek.
    Ezért zenélek.

    Kosztolányi Dezső: Smaragd

    – Mi illik a te szép, vad kedvesedhez?
    Mi hűti forró lázát? A smaragd.
    Tedd gyűrűjébe e zöld, lanyha békét,
    s hogy meg ne unja hűvös, tiszta ékét,
    művész, kemény, fényes lánggá faragd.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Léda arany-szobra

    Csaló játékba sohse fognál,
    Aranyba öntve mosolyognál
    Az ágyam előtt.

    Két szemed két zöld gyémánt vóna,
    Két kebled két vad opál-rózsa
    S ajakad topáz.

    Arany-lényeddel sohse halnál,
    Ékes voltoddal sohse csalnál,
    Én rossz asszonyom.

    Hús-tested akármerre menne,
    Arany tested értem lihegne
    Mindig, örökig.

    S mikor az élet nagyon fájna,
    Két hűs csípőd lehűtné áldva
    Forró homlokom.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Párisban járt az Ősz

    Párisba tegnap beszökött az Ősz.
    Szent Mihály útján suhant nesztelen,
    Kánikulában, halk lombok alatt
    S találkozott velem.

    Ballagtam éppen a Szajna felé
    S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
    Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
    Arról, hogy meghalok.

    Elért az Ősz és súgott valamit,
    Szent Mihály útja beleremegett,
    Züm, züm: röpködtek végig az úton
    Tréfás falevelek.

    Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
    S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
    Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
    Nyögő lombok alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Harc a Nagyúrral

    Megöl a disznófejű Nagyúr,
    Éreztem, megöl, ha hagyom,
    Vigyorgott rám és ült meredten:
    Az aranyon ült, az aranyon,
    Éreztem, megöl, ha hagyom.

    Sertés testét, az undokot, én
    Simogattam. Ő remegett.
    »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
    S meglékeltem a fejemet,
    Agyamba nézett s nevetett.

    (Vad vágyak vad kalandorának
    Tart talán?) S térdre hulltam ott.
    A zúgó Élet partján voltunk,
    Ketten voltunk, alkonyodott:
    »Add az aranyod, aranyod.«

    »Engem egy pillanat megölhet,
    Nekem már várni nem szabad,
    Engem szólítnak útra, kéjre
    Titokzatos hívó szavak,
    Nekem már várni nem szabad.«

    »A te szívedet serte védi,
    Az én belsőm fekély, galád.
    Az én szívem mégis az áldott:
    Az Élet marta fel, a Vágy.
    Arany kell. Mennem kell tovább.«

    »Az én jachtomra vár a tenger,
    Ezer sátor vár énreám,
    Idegen nap, idegen balzsam,
    Idegen mámor, új leány,
    Mind énreám vár, énreám.«

    »Az egész élet bennem zihál,
    Minden, mi új, felém üget,
    Szent zűrzavar az én sok álmom,
    Neked minden álmod süket,
    Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

    Már ránk szakadt a bús, vak este.
    Én nyöszörögtem. A habok
    Az üzenetet egyre hozták:
    Várunk. Van-e már aranyod?
    Zúgtak a habok, a habok.

    És összecsaptunk. Rengett a part,
    Husába vájtam kezemet,
    Téptem, cibáltam. Mindhiába.
    Aranya csörgött. Nevetett.
    Nem mehetek, nem mehetek.

    Ezer este múlt ezer estre,
    A vérem hull, hull, egyre hull,
    Messziről hívnak, szólongatnak
    És mi csak csatázunk vadul:
    Én s a disznófejű Nagyúr.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Gare de l’Esten

    Reggelre én már messze futok
    S bomlottan sírok valahol:
    Most sírni, nyögni nem merek én,
    Páris dalol, dalol.

    Én elmegyek most, hazamegyek,
    Már sziszeg, dohog a vonat,
    Még itt van Páris a szívemen
    S elránt az alkonyat.

    Most fűt bolond-sok álmom alá
    A füttyös, barna szörnyeteg.
    Holnap fehérebb én leszek-e?
    Vagy a svájci hegyek?

    Holnap fehérebb én leszek, én.
    Téli sírkertek szele jő,
    Küldi már a csókjait nekem
    A magyar Temető.

    Óh, az élet nem nagy vigalom
    Sehol. De ámulni lehet.
    Szép ámulások szent városa,
    Páris, Isten veled.

    Az én hűtlen, beteg istenem
    Ülje itt mindig vad torát:
    A tűzcsóvás, felséges Öröm.
    Dalolj, dalolj tovább.

    Tőled hallja a zsoltárokat
    E koldus, zűrös, bús világ
    S az életbe belehazudunk
    Egy kis harmóniát.

    Dalolj, dalolj. Idegen fiad
    Daltalan tájra megy, szegény:
    Koldus zsivaját a magyar Ég,
    Óh, küldi már felém.

    Fagyos lehellet és hullaszag
    Száll ott minden virág felett.
    Elátkozott hely. Nekem: hazám.
    A naptalan Kelet.

    Mégis megyek. Visszakövetel
    A sorsom. S aztán meghalok,
    Megölnek a daltalan szívek
    S a vad pézsma-szagok.

    Megölnek és nem lesz mámorom,
    Kinyúlok bután, hidegen.
    Páris, te óriás Daloló,
    Dalolj mámort nekem.

    Csipkésen, forrón, illatosan
    Csak egyszer hullna még reám
    S csókolná le a szemeimet
    Egy párisi leány.

    Az alkonyatban zengnének itt
    Tovább a szent dalok.
    Kivágtatna a vasszörnyeteg
    És rajta egy halott.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Elűzött a földem

    Az én földem aludni akar,
    Itt most szent, néma árnyak ingnak.
    Engem ideűztek a hegyek,
    Ez az én földem. Itt ütök
    Téli tábort az álmaimnak.
    Kék hegyek ködje omlik ide,
    Hóharmatos a tarka avar,
    Az én földem aludni akar:
    Pedig én ide ünnepre jövök,
    Fura lányokkal jövök ide:
    Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
    Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
    Meddő álmok e sápadt némberek,
    Menyasszony mind, az egész sereg,
    Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
    Ködharangok búgnak, zene szól,
    Jön a vőlegény a hegyek alól.
    Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
    Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
    Dobogok lábammal a földön,
    Hiába költöm, hiába költöm:
    Az én földem aludni akar.
    Károgó varjak csapata száll,
    De néma, de csöndes az avar.
    »Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
    Aki rég elment, az a fiad.«
    Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
    A hullafoltos, vén Alvó riad.
    »Honnan jössz?« »A városból jövök,
    Hozzád jövök, már rég hazavágyom.«
    »És mit akar itt e cifra sereg?«
    »E cifra sereg? Hát látod te is?
    Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
    Forrók, buják, meddők szegények,
    Együtt bolyongtunk, velük élek.
    Nem tudta megáldani sehogy
    Szomjas méhüket a városi nyár,
    Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
    Ez a meddő sereg csodádra vár.«
    A köd kavargott, rám ült, befedett,
    Átokzsivaj zúgott az avaron:
    »Legyetek meddők, így akarom.
    Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
    Az én síkomon nyílt a szerelem.
    Itt a Jövő az úr a csók felett,
    Itt nyáron szeret, aki szeret.
    Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
    Pusztulj innen város beteg lakója,
    Itt szűz világ van, álomnak szaka
    S nem villámfényes nap az éjszaka,
    Betelő a vágy, testes az álom,
    Az élet mindig győz a halálon,
    Itt álom és csók tiszta és egész,
    Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
    Itt kínzó láz nem pusztít a szíven:
    A sík ölel, terem és megpihen.
    Az én sík-lelkem benned a lélek,
    Neked nem kellett a sík-élet:
    Szólít a város, várnak a hegyek,
    Én idegennek ágyat nem vetek.
    Bús álmaiddal vándorolj tovább,
    Oda, hol egymás öldöső fele
    A Csóknak és Termésnek istene,
    Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
    S becsük van a magtalan álmodóknak,
    Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
    Itt nincs már csók, megérett a kalász.«
    Kalásztalan, bús lelkem indult,
    Elhalt a ködharangok hangja s a zene
    S én szálltam az álom-lányok csapatával
    A város fele.
    A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
    Nézem a várost és nincsen szemem,
    Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
    Csak szállok búsan, némán, magasan:
    Elűzött a földem.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A magyar ugaron

    Elvadult tájon gázolok:
    Ős, buja földön dudva, muhar.
    Ezt a vad mezőt ismerem,
    Ez a magyar Ugar.

    Lehajlok a szent humuszig:
    E szűzi földön valami rág.
    Hej, égig-nyúló giz-gazok,
    Hát nincsen itt virág?

    Vad indák gyűrűznek körül,
    Míg a föld alvó lelkét lesem,
    Régmúlt virágok illata
    Bódít szerelmesen.

    Csönd van. A dudva, a muhar,
    A gaz lehúz, altat, befed
    S egy kacagó szél suhan el
    A nagy Ugar felett.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.