Címke: szimbolizmus

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Charles Baudelaire: A zene

    Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
    hűs égbe sodorva,
    vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
    hab kósza bitorja.

    Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
    akár a vitorla,
    megtiprom a torló, hátas hullámokat,
    báj éj fedi sorra;

    érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
    fájdalmai járnak;
    vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

    keblén a nagy árnak,
    visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
    nagy tükre ragyog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nyikolaj Gumiljov – ANNYENSZKIJ EMLÉKÉNEK

    Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
    az elménk mélyébe hatolt,
    utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
    Innokentyij Annyenszkij volt.

    Emlékszem jól: a dolgozószobába
    félénken léptem untalan,
    hol a már őszülő poéta várta
    a jöttöm udvariasan.

    Pár mondat különös varázslatával
    (úgy mondta, mint mellékeset)
    vetette titkos ábrándok honába
    elbűvölt, gyönge lényemet.

    Ó, azok a homályba hulló tárgyak
    s varázsos parfümillatok,
    s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
    már verseiből olvasott!

    Valami sérelem szólt bennük sírva,
    bronz kongott, zápor zuhogott,
    s a falról Euripidész profilja
    szemembe tűzve vakított.

    … Ismerem a padot a parkban; látták
    gyakorta üldögélni ott,
    nézte, a fasor bíbor aranyán át
    a messzi kékség hogy ragyog.

    Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
    ködön márványlap fénylik át,
    s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
    járókelők elébe vág.

    Néz rájuk és zokogva énekelget,
    dalolva sír, de nincs vigasz,
    nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
    csak érezvén, hogy ez se az.

    Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
    nyirkos, fűillatú homály,
    és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
    utolsó múzsa hangja már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innokentyij Annyenszkij – FÉNYLŐ GLÓRIA

    (szonett)

    Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
    kialvó lángját fojtogatta még,
    de a kanyargó füstök égre szálltak,
    színek fakultak, sápadozva rég.

    S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
    imák és könnyek fojtó tengerén,
    hogy fénylő glória ragyog hajában
    s fekete fátyla áttetsző ködén.

    És válaszul fülönfüggőinek
    hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
    a tömjén kéken illatozó álma

    szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
    Ezért imádom úgy a fátylakat,
    s oly kedves égi glóriák sugara?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Maurice Maeterlinck: Idézet

    „A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni. A Kék Madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
    De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét.
    Mert a Kék Madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív.”

    Forrás: Maurice Maeterlinck – A kék madár

  • William Butler Yeats: A macska és a hold

    Fel-alá sétált a macska,
    Magasan forgott a hold.
    Surranó rokona fölnézett
    Rá, amint kóborolt.
    Fekete Minnaloushe jajjal
    Bámult a holdra: hideg,
    Szeplőtlen fénye az állat
    Vérét nem kímélte meg.

    Minnaloushe szalad a fűben.
    Kecsesen lendül a láb.
    Táncolsz hát, Minnaloushe, táncolsz?
    Ki megleli jó rokonát,
    Mihez is kezdene máshoz?
    Egyszer majd belefárad
    A bókolásba a hold is,
    Új táncra kedve támad.

    Minnaloushe surran a fűben.
    Holdfényes szerte a tér.
    Fönt a magasban a szent hold
    Új szakaszba ér.
    Tudja-e Minnaloushe: fénylő,
    Nyugtalan szembogarán
    Újhold száll teliholdak,
    Telihold újak után?

    Minnaloushe surran a fűben,
    Senki sem ér föl vele,
    A változó holdra nyílik
    Változó bölcs szeme.

    (László Noémi fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.
    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.
    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.
    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,
    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, a szimbolista

    Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen–Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen–Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.


    „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

    Mint aki halkan belelépett.

    És jönnek távol, ferde illatok
    Mint kósza lányok és hideg cselédek
    Kiknek bús kontyán angyal andalog
    Mint aki halkan belelépett.

    Mint aki halkan belelépett
    Valamibe… s most tüszköl s fintorog
    Mint trombiták és roppant trombonok
    S a holdvilágnál szédelegve ferdül
    Nehéz boroktól és aranyló sertül
    Úgy lépek vissza mostan életembe
    Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
    S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

    Mint aki halkan belelépett.


    VIII – A kis edény

    Oly furcsa és merev.
    Aranyhabos tó, emlék-temető
    Emlékek ágya, ágyak ápolója,
    Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
    Emléket emtet, engem temet ő
    Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
    És távoli, mély országokba int be
    Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
    Oly bús, fehér, olyan igénytelen
    Becéz, reámnéz és tréfál velem
    Mint egy kis fehér legyező,
    Csak rátekintek s így szólok: ez ő.
    A jó, szelíd, a kedves, pici teknő –
    De néha megnő –
    És néha horpad s néha szétreped
    És szerteszökken szörnyű fergeteg
    És a homályban bőszen harsonáz
    És akkora már, mint a ház
    És ordítunk és sírunk: diadal
    És ilyen fiatal
    S mint kürtök öble s vérző trombiták
    És néha vág.
    És néha vég.
    És néha olyan, mint az ég.
    S mint longa, linga, lunga, lenge lég
    (Még, még.)
    És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
    És néha néz ránk –
    És néha olyan, mintha verset írna.


    XIII – Én nyafogok

    Én nyafogok
    Az életben, mint kevesek
    Én nyifegek
    Távol mezőkön bőrző levesek
    Én nyühögök
    Valami van, valami nincs
    Én szepegek
    Valami kósza, kótya kincs
    Én szüpögök
    Az éjbe, későn és korán
    Én szipogok
    Az orromon, e roppant trombitán.


    Forrás: MEK

  • Oscar Wilde: Húsvét napja

    Ezüstkürtök zengtek a Dómon át,
    Áhítatban térdeltek az emberek,
    S én észrevettem tarkójuk felett,
    Mint egy nagy Istent, Róma Szent Urát.

    Papként habfehér palást fedte vállát,
    Királyként vöröset öltött magára,
    S fején volt hármas aranykoronája*:
    Fény és dicsőség kísérte a Pápát.

    Titkon visszaosont ahhoz a szívem
    Ki magányos tengernél kóborolt**,
    És pihenőt hiába keresett:

    ’Róka, madár talál nyugvóhelyet,
    Egyedül én vándorlok kimerülten,
    Lábam sebes, könnyel iszom a bort.’

    Forrás: Magyar Bábel – Rácsai Róbert fordítása

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia