„Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja”,
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.
A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.
Forrás: Lélektől lélekig
Csupasz, fiatal angyallal találkoztam
egy éles sziklaormon
birkózott éppen önmagával.
Válláról leszaggatta a tollakat
És a tollak szálltak
A szélben, mint a hó, mely a nedves időben
rögtön sárvízzé olvad.
Több éjszaka láttam a harcos angyalt,
egyszer az éji ösvényeket járta
szárnyatlanul és minden isteni
ismérv nélkül, szemében barna láng,
s a láng pörkölte a finom kezeket.
S hogy illatokban fürdő sóhajuk
ölelni akarta az alvadt homályban:
nem érezte csak szárnyuk hűs legét a
szárnyát régen elhajított angyal:
az ember.
Fordította: Jávorszky Béla
Forrás: Lélektől lélekig
Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
hamvadó rőzse, daloló palló.
Évből az évbe karcsún hidalló
Szilveszter hídja: most általléplek.
Mit vigyek magammal az eredő évbe?
Mit vonjak magammal a révülő révbe?
Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
Hej, haj.
Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
Mit vigyek által az ingó határon?
Hej, haj.
Elverve a terhem, elszórva a nóta
a házam is zárom, szabad a szolga.
Ősök örökje, örökös párom
nem viszlek által az ingó határon.
Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
köntösöm széle könnyedtől nedves.
Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
Szilveszter hídján egyedül járok!
Hej, haj!
Ki szól utánam, ki int haraggal,
hangosan halló harangos hanggal?
…Istent se viszem által a hídon:
vagy megelőzött, vagy őt se hívom.
Lépteim mezők, szemeim percek,
fürtöm hevében aratás serceg,
ujjam újhodás, ajkam ajándék,
két karom szándék, térdeim halmok,
melleim delelők, csípőim alkonyok,
rokolyám tenger, lélegzetem szél,
homlokom csillag, szívem szivárvány!
Egyedül megyek át Szilveszter hídján.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; –
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. –
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.
Forrás: Szeretem a verseket
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.
Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.
Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.
De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.
Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.
Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.
Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.
De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.
Forrás: Szeretem a verseket
Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
– tulipán, liliom, dália, mák –
kavarja a hímzést, s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom –
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
– tulipán, liliom, dália, mák –
parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Forrás: Lélektől lélekig
A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épített.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tűrő isten képe.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
hűs égbe sodorva,
vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
hab kósza bitorja.
Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
akár a vitorla,
megtiprom a torló, hátas hullámokat,
báj éj fedi sorra;
érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
fájdalmai járnak;
vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,
keblén a nagy árnak,
visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
nagy tükre ragyog!
Forrás: Lélektől lélekig
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
az elménk mélyébe hatolt,
utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
félénken léptem untalan,
hol a már őszülő poéta várta
a jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(úgy mondta, mint mellékeset)
vetette titkos ábrándok honába
elbűvölt, gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
s varázsos parfümillatok,
s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
már verseiből olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
bronz kongott, zápor zuhogott,
s a falról Euripidész profilja
szemembe tűzve vakított.
… Ismerem a padot a parkban; látták
gyakorta üldögélni ott,
nézte, a fasor bíbor aranyán át
a messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
ködön márványlap fénylik át,
s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
járókelők elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
dalolva sír, de nincs vigasz,
nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
nyirkos, fűillatú homály,
és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
utolsó múzsa hangja már.
Forrás: Lélektől lélekig
(szonett)
Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
kialvó lángját fojtogatta még,
de a kanyargó füstök égre szálltak,
színek fakultak, sápadozva rég.
S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
imák és könnyek fojtó tengerén,
hogy fénylő glória ragyog hajában
s fekete fátyla áttetsző ködén.
És válaszul fülönfüggőinek
hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
a tömjén kéken illatozó álma
szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
Ezért imádom úgy a fátylakat,
s oly kedves égi glóriák sugara?
Forrás: Lélektől lélekig
