https://verskucko.com

Címke: szimbolizmus

  • Ady Endre: Harc a Nagyúrral

    Megöl a disznófejű Nagyúr,
    Éreztem, megöl, ha hagyom,
    Vigyorgott rám és ült meredten:
    Az aranyon ült, az aranyon,
    Éreztem, megöl, ha hagyom.

    Sertés testét, az undokot, én
    Simogattam. Ő remegett.
    »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
    S meglékeltem a fejemet,
    Agyamba nézett s nevetett.

    (Vad vágyak vad kalandorának
    Tart talán?) S térdre hulltam ott.
    A zúgó Élet partján voltunk,
    Ketten voltunk, alkonyodott:
    »Add az aranyod, aranyod.«

    »Engem egy pillanat megölhet,
    Nekem már várni nem szabad,
    Engem szólítnak útra, kéjre
    Titokzatos hívó szavak,
    Nekem már várni nem szabad.«

    »A te szívedet serte védi,
    Az én belsőm fekély, galád.
    Az én szívem mégis az áldott:
    Az Élet marta fel, a Vágy.
    Arany kell. Mennem kell tovább.«

    »Az én jachtomra vár a tenger,
    Ezer sátor vár énreám,
    Idegen nap, idegen balzsam,
    Idegen mámor, új leány,
    Mind énreám vár, énreám.«

    »Az egész élet bennem zihál,
    Minden, mi új, felém üget,
    Szent zűrzavar az én sok álmom,
    Neked minden álmod süket,
    Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

    Már ránk szakadt a bús, vak este.
    Én nyöszörögtem. A habok
    Az üzenetet egyre hozták:
    Várunk. Van-e már aranyod?
    Zúgtak a habok, a habok.

    És összecsaptunk. Rengett a part,
    Husába vájtam kezemet,
    Téptem, cibáltam. Mindhiába.
    Aranya csörgött. Nevetett.
    Nem mehetek, nem mehetek.

    Ezer este múlt ezer estre,
    A vérem hull, hull, egyre hull,
    Messziről hívnak, szólongatnak
    És mi csak csatázunk vadul:
    Én s a disznófejű Nagyúr.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Gare de l’Esten

    Reggelre én már messze futok
    S bomlottan sírok valahol:
    Most sírni, nyögni nem merek én,
    Páris dalol, dalol.

    Én elmegyek most, hazamegyek,
    Már sziszeg, dohog a vonat,
    Még itt van Páris a szívemen
    S elránt az alkonyat.

    Most fűt bolond-sok álmom alá
    A füttyös, barna szörnyeteg.
    Holnap fehérebb én leszek-e?
    Vagy a svájci hegyek?

    Holnap fehérebb én leszek, én.
    Téli sírkertek szele jő,
    Küldi már a csókjait nekem
    A magyar Temető.

    Óh, az élet nem nagy vigalom
    Sehol. De ámulni lehet.
    Szép ámulások szent városa,
    Páris, Isten veled.

    Az én hűtlen, beteg istenem
    Ülje itt mindig vad torát:
    A tűzcsóvás, felséges Öröm.
    Dalolj, dalolj tovább.

    Tőled hallja a zsoltárokat
    E koldus, zűrös, bús világ
    S az életbe belehazudunk
    Egy kis harmóniát.

    Dalolj, dalolj. Idegen fiad
    Daltalan tájra megy, szegény:
    Koldus zsivaját a magyar Ég,
    Óh, küldi már felém.

    Fagyos lehellet és hullaszag
    Száll ott minden virág felett.
    Elátkozott hely. Nekem: hazám.
    A naptalan Kelet.

    Mégis megyek. Visszakövetel
    A sorsom. S aztán meghalok,
    Megölnek a daltalan szívek
    S a vad pézsma-szagok.

    Megölnek és nem lesz mámorom,
    Kinyúlok bután, hidegen.
    Páris, te óriás Daloló,
    Dalolj mámort nekem.

    Csipkésen, forrón, illatosan
    Csak egyszer hullna még reám
    S csókolná le a szemeimet
    Egy párisi leány.

    Az alkonyatban zengnének itt
    Tovább a szent dalok.
    Kivágtatna a vasszörnyeteg
    És rajta egy halott.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Elűzött a földem

    Az én földem aludni akar,
    Itt most szent, néma árnyak ingnak.
    Engem ideűztek a hegyek,
    Ez az én földem. Itt ütök
    Téli tábort az álmaimnak.
    Kék hegyek ködje omlik ide,
    Hóharmatos a tarka avar,
    Az én földem aludni akar:
    Pedig én ide ünnepre jövök,
    Fura lányokkal jövök ide:
    Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
    Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
    Meddő álmok e sápadt némberek,
    Menyasszony mind, az egész sereg,
    Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
    Ködharangok búgnak, zene szól,
    Jön a vőlegény a hegyek alól.
    Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
    Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
    Dobogok lábammal a földön,
    Hiába költöm, hiába költöm:
    Az én földem aludni akar.
    Károgó varjak csapata száll,
    De néma, de csöndes az avar.
    »Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
    Aki rég elment, az a fiad.«
    Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
    A hullafoltos, vén Alvó riad.
    »Honnan jössz?« »A városból jövök,
    Hozzád jövök, már rég hazavágyom.«
    »És mit akar itt e cifra sereg?«
    »E cifra sereg? Hát látod te is?
    Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
    Forrók, buják, meddők szegények,
    Együtt bolyongtunk, velük élek.
    Nem tudta megáldani sehogy
    Szomjas méhüket a városi nyár,
    Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
    Ez a meddő sereg csodádra vár.«
    A köd kavargott, rám ült, befedett,
    Átokzsivaj zúgott az avaron:
    »Legyetek meddők, így akarom.
    Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
    Az én síkomon nyílt a szerelem.
    Itt a Jövő az úr a csók felett,
    Itt nyáron szeret, aki szeret.
    Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
    Pusztulj innen város beteg lakója,
    Itt szűz világ van, álomnak szaka
    S nem villámfényes nap az éjszaka,
    Betelő a vágy, testes az álom,
    Az élet mindig győz a halálon,
    Itt álom és csók tiszta és egész,
    Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
    Itt kínzó láz nem pusztít a szíven:
    A sík ölel, terem és megpihen.
    Az én sík-lelkem benned a lélek,
    Neked nem kellett a sík-élet:
    Szólít a város, várnak a hegyek,
    Én idegennek ágyat nem vetek.
    Bús álmaiddal vándorolj tovább,
    Oda, hol egymás öldöső fele
    A Csóknak és Termésnek istene,
    Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
    S becsük van a magtalan álmodóknak,
    Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
    Itt nincs már csók, megérett a kalász.«
    Kalásztalan, bús lelkem indult,
    Elhalt a ködharangok hangja s a zene
    S én szálltam az álom-lányok csapatával
    A város fele.
    A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
    Nézem a várost és nincsen szemem,
    Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
    Csak szállok búsan, némán, magasan:
    Elűzött a földem.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A magyar ugaron

    Elvadult tájon gázolok:
    Ős, buja földön dudva, muhar.
    Ezt a vad mezőt ismerem,
    Ez a magyar Ugar.

    Lehajlok a szent humuszig:
    E szűzi földön valami rág.
    Hej, égig-nyúló giz-gazok,
    Hát nincsen itt virág?

    Vad indák gyűrűznek körül,
    Míg a föld alvó lelkét lesem,
    Régmúlt virágok illata
    Bódít szerelmesen.

    Csönd van. A dudva, a muhar,
    A gaz lehúz, altat, befed
    S egy kacagó szél suhan el
    A nagy Ugar felett.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.