Nem, drágám, nincs semmi baj,
csak a szívem fáj egy kicsit.
A szívem fáj, ahogy szokott.
Vergődik, fölsír, bús-rekedt
gyerek-panasszal. Hagyni kell!
Ne szóljon hozzá senki és
ne dédelgesse sebét!
Egyedül elapad a könny
és elcsitul a szenvedés…
Kábultan szétnéz, még szipog,
de este már aludni fog,
holnap már játszik… fölnevet.
A szívem fáj. Most hagyni kell,
mint egy kis síró gyermeket.
Forrás: Lélektől lélekig
A szótalan szoba lakója
Egyszer csak fölpillant a falra,
Meghallja és csak hallja, hallja
Hogy ketyeg fönn a falióra.
Így vagyok én az én szívemmel,
Gondolkozás közt elalélva
Nagy-nagy csöndben meghallom néha,
Hogy a szívem ver, a szívem ver.
És bágyadozva és ijedten
Figyelek a lankadt verésre:
De rég nem vettem szívem észre,
De rég találkoztunk mi ketten.
Mint hegedű a rázárt tokban:
Szól szívem, szól, oly távol innen.
Túl kabáton, mellényen, ingen
A szívem szól, mélyen, titokban.
Egy gyáva kis fiú sír benne,
Ki a felnőttek közzé tévedt,
És gondok, nők, elzüllött évek
Idegenéből hazamenne.
Egy ájúlt perc, míg a szívem ver,
Mintha nem élnék, nem én volnék,
A népek közt nem én loholnék
Erre-arra néma szívemmel.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)
Megfagy a szív, ha nem szeret;
És ha szeret, megég.
Ez és az baj. E két baj közt
Melyik jobb?… tudj’ az ég!
Pest, 1846. június–augusztus
Forrás: ma – Magyar versek
fordította Babits Mihály
Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
mint rózsa szirma, frissek, édesek:
ártatlanul mohó szemedbe tárják
azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.
E kis szívet csiszolja majd az élet
drágakővé a dús csipkék alatt;
ma még csak álom, isteni ígéret,
vázlatos kép és hamvas árnyalat.
A szív nő; tizenhat éves korára
spleen fogja el: minden nap oly sivár!
Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
szakértő kertész gondjaira vár;
a szerelem illatos csókra, bársony
levélkékkel bolyhozva könnyedén;
láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
ovális kagyló; drága gyöngyedény.
Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
hosszú sorban s alázattal sietnek
áldozni ifjú s vén zarándokok;
sivatag, melybe ég szórja a mannát;
mélyút, mit játszva tört át Cupido;
boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
varázsos éden; bíborpartú tó.
De mikor harminc: lángoló barázda,
lüktetve izzó láva önti el;
embervért szomjazó tigris: garázda
kedve örök orgiát ünnepel;
szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
kígyó, melynek ölelése halál;
Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
varázskapu, mely mindig nyitva áll.
S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
s a nagy magányba buját sírja szét;
szent rejtekét készségesen kitárja,
hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;
bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
sürög-forog és udvarol szegény;
– de kinek kell az eltört ócska váza,
az elfelejtett, régi, rossz regény?
És mire ötven: nagy fekete flastrom;
mint kerékvágás, száraz és öreg;
ráncosképű apáca, ki a klastrom
számára alamizsnát gyűjtöget.
Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
használhatatlan, vén egérfogó.
Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
nem is izgul e dohos pergament;
ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;
kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
penészes, málló, ókori maradvány,
mely csak a múzeumban él tovább.
– Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
száz fénybogár ég minden éjszaka;
a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
a lidércfények ikercsillaga! –:
hiszem, hogy él és vándorol a lélek
s a halállal a szív nem tűnik el:
minden szív páros lidérclángra ébred
s a horpadt sírok ormán táncra kel!
fordította Babits Mihály
Bizonyos hölgy, nemes,
művelt és szellemes
így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:
»Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
a jót, hogy szereti a szívet
és jó nagy szíve van neki.
Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
de még szívemhez szól a szív,
noha jól érzem én, ha hódoló barátom
kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
túlságosan megtisztel engem,
mert szívem már túlnőtt ezen.
(Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
e földön? Mért oly ellentétesen
van itt elosztva nagyság és kicsinység?
Úgy volna minden a szívem szerint,
és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
hogyha egymáshoz volna mérve mind.)
Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
s szíveket ostromol lelkes orációd,
s szíveket hódít meg a versed,
ha szíved adja rá az inspirációt.«
V
