https://verskucko.com

Címke: szomorúság

  • Babits Mihály – Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

    Szeretnék átölelni ma egy embert,
    Ki olyan árva s vágyak özvegye,
    Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
    S kondor haján kopog az ősz jege,

    Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
    Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
    Vén bánatok fia és újak apja,
    Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
    Örülni lassú, és csüggedni gyors;

    Kit nemessé emelt a föld porából
    Sok ritka szenvedés, de nem kevély
    Kitűnni a törpék sekély sorából,
    És címere egy hervadt falevél,

    Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
    Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

    Forrás: MEK

  • Várnai Zseni: Síró szemek

    Én sokat nézek a síró szemekbe
    S éjente magam is sírok sokat
    És messze, zord sötét tájak felől
    Magamba szívom a bánatokat.

    Mi messze jajlik vérző távolokban,
    Mind megtalál és mind olyan enyém,
    Hogy arcomat sápadtra komorítja
    S ifjú szememből is elfogy a fény.

    Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
    Virággal kén’ övezni homlokom,
    De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
    Ciprus vagyok én minden sírokon.

    Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
    Feléd hajlók és könnyen nevetők,
    Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
    És egyre telnek, mind a temetők.

    Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
    Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
    Kacagások, víg játékok helyébe,
    Nem tudom én, elég-e ez Neked?

    Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
    S most minden könny az én szememben ég,
    Mosolyogni meg közben elfeledtem…
    Lehet-e engem így szeretni még?

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • József Attila: REMÉNYTELENÜL

    Lassan, tünődve

    Az ember végül homokos,
    szomorú, vizes síkra ér,
    szétnéz merengve és okos
    fejével biccent, nem remél.

    Én is így próbálok csalás
    nélkül szétnézni könnyedén.
    Ezüstös fejszesuhanás
    játszik a nyárfa levelén.

    A semmi ágán ül szivem,
    kis teste hangtalan vacog,
    köréje gyűlnek szeliden
    s nézik, nézik a csillagok.

    Vas-színű égboltban…

    Vas-színű égboltban forog
    a lakkos, hűvös dinamó.
    Óh, zajtalan csillagzatok!
    Szikrát vet fogam közt a szó – –

    Bennem a mult hull, mint a kő
    az űrön által hangtalan.
    Elleng a néma, kék idő.
    Kard éle csillan: a hajam – –

    Bajszom mint telt hernyó terül
    elillant ízű számra szét.
    Fáj a szívem, a szó kihül.
    Dehát kinek is szólanék – –

    1. márc.