Címke: táj

  • Kányádi Sándor – Viseltes szókkal

    vannak vidékek ahol a szerelem
    akár a harmat az árnyékos helyen
    tavasztól őszig őrizgeti magát
    szerény hasonlat de illik rám s terád
    félszeg is mint az iménti asszonánc
    de időt-jelző mint arcunkon a ránc

    vannak vidékek ahová nehezen
    vagy el sem ér a környezetvédelem
    kimossák sóid kasza is fenyeget
    csupán a harmat táplálja gyökered
    tisztások széle északos vízmosás
    ha annak vennéd hát legyen vallomás

    vannak vidékek ahol csak úgy lehet
    megmaradnunk ha kezemben a kezed
    és a viseltes szónak is hamva van
    ha félárnyékban s ha nem is boldogan
    száríthat szél és süthet hevet a nap
    míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Előhang

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    szavak sarjadnak rétjein
    gyopárként sziklás bércein
    szavak kapaszkodnak szavak
    véremmel rokon a patak

    szívemben csörgedez csobog
    télen hogy védjem befagyok
    páncélom alatt cincogat
    jeget-pengető hangokat

    tavaszok nyarak őszeim
    maradékaim s őseim
    vannak vidékek viselem
    akár a bőrt a testemen

    meggyötörten is gyönyörű
    tájak ahol a keserű
    számban édessé ízesül
    vannak vidékek legbelül

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Berzsenyi Dániel – Keszthely

    Itt, a kék Balaton partja virányain,
    Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
    Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
    S a halmok koszorús oldalain ragyog
    A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;

    Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
    A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
    Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
    Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
    A tér telkeit és a vizenyős lapályt;

    Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
    Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
    Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
    Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;

    Gyakran zengeti itt Árion énekét
    A hold fénye alatt gerjedező vizen.
    S nézzétek, hol ama már feketült falak
    Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!

    Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
    Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
    Századnak született, s aki virágkorát
    Rómának ragyogóbb színre derítené.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Vachott Sándor – Balaton vidékén

    Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
    Ölelve tartnak a part karjai,
    S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
    El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

    Megáll a vándor csöndes partodon,
    S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
    Fürödni benned élénk vágya jő.
    Midőn a nyájas este szétborong,
    Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
    Leszáll a fényes csillagtáboré,
    És fenn az égen csak testök marad.

    Lágy habjaidnak búskomoly zaja
    Felkölti a szív mély sejtéseit.
    Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
    Közel hegyekről rád zöldellenek
    Végetlenül a jókedv bokrai,
    Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

    De homlokodra tőn, óh Badacson,
    Az alkotó kéz sziklakoronát,
    Hogy légy királyné a hegyek között.
    Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
    Előttem áll, mint összedőlt remény,
    Miként kirablott fészek, Szigliget.

    Az őszi nap bágyadt sugáriban
    Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
    S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
    Költőd regéi, gyönyörű vidék,
    Örök zománcot vontanak reád.
    Az útazóra, látván váraid,
    Eltűnt időknek levegője száll.

    Víg Badacson még, víg és népes is:
    Szüretjein ki lenne szomorú?
    Régen keserge a szép Rózsa itt,
    A vén diófa már kiszáradott,
    Melynek tövében ült. És a rigók
    Csak vigalomnak hallják hangjait.

    Még összegyűlnek a termő hegyen,
    Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
    Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
    Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
    De nincs komor bú arcaik felett.

    Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
    Elénk daloktól zengnek ajkaik,
    S az éjszakákat táncban lejtik el:
    Im zeng az este víg zenéje már!
    Jertek, barátim, minket hí e hang!
    Örüljük át a holdvilágos éjt.

    S midőn a hajnal első fénye kél,
    Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
    S éltessük e táj őszült dalnokát!

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Kiss Kálmán – Üzenet a hegyről

    Ülök a hegyen, kezemben pohár,
    aranylón csillog boromban a nyár.
    A madárzajos csend oly ringató,
    s úgy csillámlik, mint odalent a tó.

    Itten akár én boldog is lehetnék,
    El-elmélázok, szíven üt az emlék.
    S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
    egyetlen Drága, te vad, szertelen,
    gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
    dadog a szívem, annyira kíván.

    Ide idézem emlékalakod,
    hogy megöleljen, mert magam vagyok.
    Érzem a szádat, forró és puha,
    testeden most e szép táj a ruha.
    Ölébe fogad engemet e táj,
    bódulat ringat, már semmi se fáj.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Nagy László – Balatonparton

    Balatonparton a nádi világban
    megbújtam egyszer, s csuda szépet láttam.
    Bóbitás nádon nádi veréb fészket,
    sás bokor alján kis vízicsibéket.

    Vad ruca moccant topogott a vízre,
    barna liléit vízi útra vitte.
    Senki se látta, csak magam csodáltam
    ott a víz partján még sokáig álltam.

    Játszott a nádas széllel és derűvel
    s hazaindultam nádi hegedűvel.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Illyés Gyula – A tihanyi Templom-hegyen

    Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
    Balaton, tavasz, hegyorom!
    Alig tudom magamba szedni.
    S egyszerre – sok nagyon!

    Szeretném – azért, hogy te is nézd
    szemembe tenni szemedet.
    Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
    ha nem együtt látom veled.

    Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
    semmi se jó már nélküled.
    Szeretném a szívembe tenni
    lüktető, élő szivedet.

    Mennyi szín! Nem tudok betelni.
    Mekkora távlat! Mennyi fény!
    Szeretném, szeretném, ha lennél
    tetőtől talpig én!

    Forrás: Szívzuhogás