Címke: találkozás

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: „Szeretlek.”

    S te ennyit: „Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!

    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s „menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.

    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.

    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    „Igen? s hová?”

    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    „Mi lelt, mi lelt, az istenért!”

    „Ó, semmi – mondanád –
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”

    Ó, merre, hol vagy?
    Azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.

    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:

    „Hová?” „Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek,
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.”

    Végh György fordítása

    szerelem, vágyakozás, találkozás

  • Friedrich Hebbel: Két vándor

    Egy néma barangol a földön.
    Üzent vele az Ég,
    Nem érti ő, amit hoz,
    S akinek szól a titkos
    Izenet, nem látja még.

    Egy süket az Ég szavára
    A földön útra kél,
    Ennek a füle dugva,
    Annak az ajka csukva,
    Míg útjuk egybe nem ér.

    Megszólal akkor a néma,
    A süket is érti szavát,
    Talányát űzi-fűzi,
    Az égi igét kibetűzi
    S mennek Keletre, tovább.

    Hogy e pár egymásra leljen,
    Ember, buzogva kérd!
    Ha kik magukba járnak,
    Egymásra rátalálnak,
    A világ célhoz ért.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Stigma

    Testvértelen szád meztelen
    remegni kezd és tiszta
    fénnyel ragyog fel melleden
    az ismeretlen stigma,

    bordáid közt a drága jel,
    mely örök sebet éget
    és többé sose tűnik el,
    csak mélyebb lesz a mély seb.

    Csak mélyül és be nem heged,
    örök halállal árnyal,
    s te fölállsz: növő szél vezet
    a megnyílt éjszakában.

    Átlépve házad küszöbét
    útnak eredsz a csöndbe,
    nem tudva merre és miért,
    hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

    Csak mész. Köröskörűl hegyek
    roppant magánya, itt-ott
    kivert tanyák és félszerek
    gazdátlan foltja villog,

    és küldenek, hogy vándorolj,
    bár buknál végre holtan
    a puszta földre, ajkadon
    kibékülő mosollyal.

    De ekkor szűk ösvényre érsz
    és hirtelen megállasz,
    mögötted hosszú csönd van és
    némán előtted áll az,

    kiért elhagytad mindened,
    száműzetésbe mentél,
    mert sorsodat ki fejtse meg,
    ki az, ha ő se testvér?

    Megállsz előtte, meztelen
    sebed kitárva, melyet
    a messzeségből melleden
    nehéz hatalma ejtett.

    És vársz, mint fáradt katonák,
    hisz nincs már senkid itten.
    Ő visszanéz az esten át,
    csak néz, és meg sem ismer.

    Forrás: DIA

  • Bella István: Megtalált dal, 1959-ből

    Egy este csak úgy leheveredtem
    egy lánnyal a csillagokkal szemben,
    s csak úgy magamtól, kibetűztem
    szeméből, szájából a világ,
    a madarak ákom-bákomát.

    Most jó lenne mindezt elfeledni,
    és egész analfabéta lenni,
    és újra legelőször szeretni,

    S mint csodálatos ábécés könyvet
    felütni minden mosolyod, könnyed,
    és szótagolva az eget, a földet
    betűzgetni így: “tö…e…te.”

    És rádismerni: “te, te, te!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (ha)

    Ha egy napon eljössz,
    megkínállak kandírozott szeretettel
    és borsmentateával.
    Ha eljössz,
    és ha lesz teám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dóczi Lajos: A csók

    Nem értik meg, csak a suttogók,
    Hogy mi az édes, az igazi csók.
    Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
    Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
    Szüli a perc váratlan, hirtelen,
    Midőn egy szikra gyújt két födelen.

    Édes a csók, ha alszik kedvesed
    S mit önként adna, lopva elveszed;
    Édesb a csók, ha durcás ajakat
    Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
    Legédesb csók, ha minden szomjú fél
    a csókot adva, csókot lopni vél,
    Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
    Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.

    Ám ilyen csókot is százat terem,
    Nem házasság, de édes szerelem;
    De ami ennek is még mézet ád:
    Ha a világ, az irigy, a mostoha,
    Mint őrszem leskelődik rá s reád,
    S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!

    S a karba kar és ajkra ajk repül,
    S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
    Mindenik első, végső mindenik,
    Mindenik csókol és csókoltatik;
    A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
    Leszáll a pillanatnak fenekére –
    Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
    Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Az utolsó találkozás

    Hideg eső. Benn gyászposztós falak,
    ravatal, tele szalaggal s virággal.
    A koszorúk felett megláttalak.
    Láttam: találkoztál a szabadsággal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: TALÁLKOZÁS

    Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
    Mint hajnalidőn gerlice szava,
    Felhangzott szüntelen.
    A férfi nézte és ámulva szólt:
    – Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
    Én így nem ismerem!

    Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
    Leült mellé és súgva magyarázta,
    Hogy “mi a szerelem?”
    Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
    Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
    – Igy sose bánt velem!

    Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
    Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
    Magányos estvelen, – – –
    Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
    Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
    Rámosolyogni sem.

    Forrás: Lélektől lélekig