https://verskucko.com

Címke: találkozás

  • Pilinszky János: Stigma

    Testvértelen szád meztelen
    remegni kezd és tiszta
    fénnyel ragyog fel melleden
    az ismeretlen stigma,

    bordáid közt a drága jel,
    mely örök sebet éget
    és többé sose tűnik el,
    csak mélyebb lesz a mély seb.

    Csak mélyül és be nem heged,
    örök halállal árnyal,
    s te fölállsz: növő szél vezet
    a megnyílt éjszakában.

    Átlépve házad küszöbét
    útnak eredsz a csöndbe,
    nem tudva merre és miért,
    hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

    Csak mész. Köröskörűl hegyek
    roppant magánya, itt-ott
    kivert tanyák és félszerek
    gazdátlan foltja villog,

    és küldenek, hogy vándorolj,
    bár buknál végre holtan
    a puszta földre, ajkadon
    kibékülő mosollyal.

    De ekkor szűk ösvényre érsz
    és hirtelen megállasz,
    mögötted hosszú csönd van és
    némán előtted áll az,

    kiért elhagytad mindened,
    száműzetésbe mentél,
    mert sorsodat ki fejtse meg,
    ki az, ha ő se testvér?

    Megállsz előtte, meztelen
    sebed kitárva, melyet
    a messzeségből melleden
    nehéz hatalma ejtett.

    És vársz, mint fáradt katonák,
    hisz nincs már senkid itten.
    Ő visszanéz az esten át,
    csak néz, és meg sem ismer.

    Forrás: DIA

  • Bella István: Megtalált dal, 1959-ből

    Egy este csak úgy leheveredtem
    egy lánnyal a csillagokkal szemben,
    s csak úgy magamtól, kibetűztem
    szeméből, szájából a világ,
    a madarak ákom-bákomát.

    Most jó lenne mindezt elfeledni,
    és egész analfabéta lenni,
    és újra legelőször szeretni,

    S mint csodálatos ábécés könyvet
    felütni minden mosolyod, könnyed,
    és szótagolva az eget, a földet
    betűzgetni így: “tö…e…te.”

    És rádismerni: “te, te, te!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (ha)

    Ha egy napon eljössz,
    megkínállak kandírozott szeretettel
    és borsmentateával.
    Ha eljössz,
    és ha lesz teám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dóczi Lajos: A csók

    Nem értik meg, csak a suttogók,
    Hogy mi az édes, az igazi csók.
    Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
    Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
    Szüli a perc váratlan, hirtelen,
    Midőn egy szikra gyújt két födelen.

    Édes a csók, ha alszik kedvesed
    S mit önként adna, lopva elveszed;
    Édesb a csók, ha durcás ajakat
    Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
    Legédesb csók, ha minden szomjú fél
    a csókot adva, csókot lopni vél,
    Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
    Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.

    Ám ilyen csókot is százat terem,
    Nem házasság, de édes szerelem;
    De ami ennek is még mézet ád:
    Ha a világ, az irigy, a mostoha,
    Mint őrszem leskelődik rá s reád,
    S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!

    S a karba kar és ajkra ajk repül,
    S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
    Mindenik első, végső mindenik,
    Mindenik csókol és csókoltatik;
    A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
    Leszáll a pillanatnak fenekére –
    Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
    Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Az utolsó találkozás

    Hideg eső. Benn gyászposztós falak,
    ravatal, tele szalaggal s virággal.
    A koszorúk felett megláttalak.
    Láttam: találkoztál a szabadsággal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: TALÁLKOZÁS

    Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
    Mint hajnalidőn gerlice szava,
    Felhangzott szüntelen.
    A férfi nézte és ámulva szólt:
    – Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
    Én így nem ismerem!

    Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
    Leült mellé és súgva magyarázta,
    Hogy “mi a szerelem?”
    Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
    Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
    – Igy sose bánt velem!

    Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
    Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
    Magányos estvelen, – – –
    Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
    Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
    Rámosolyogni sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: Szívdobbanás egy ház előtt

    És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.

    Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
    úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról
    érkeztek
    és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba.

    Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben,
    kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
    karjaimban ringatlak
    és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
    amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.

    Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.

    Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt?
    Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
    kékje fölverje az üres teret?

    Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolyogsz rám.
    És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
    álmukat aludták.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Végh Sándor: Gyere felém!

    Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!

    “S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon.

    Áldott az a kőépítményű szeglet,
    amely irányodat töri felém,
    vésett-írott emlékű az az aszfalt,
    melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
    ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
    nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
    ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
    hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
    akarom és az lészen saját örömünkre,
    nem törődve sem sérelemmel,
    másokkal, bárkivel,
    a világgal, vagy mással.
    Én pedig szeretni
    akarlak, és foglak!
    Hiába a töredékes mozdulások,
    meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
    melyek véletlenekké silányultak,
    hiába a környezet, meg a rögök,
    melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
    hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
    ha te úgyszintén engeded,
    velem óhajtod, kéred is talán,
    teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
    néha szédülsz, de jól esik nemde?,
    kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
    félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
    magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
    A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
    küzdenek, ellene, s nem érte.
    Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
    Hát mi elől?
    Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!

    Forrás: Lélektől lélekig