Címke: társadalom

  • Pessoa / Álvaro de Campos: Diadalív a képzeletem

    Diadalív a képzeletem.
    Elvonul alatta az Élet.
    Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
    Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
    Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
    S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
    Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
    Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
    Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

    Képzeletem Diadalíve,
    Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
    A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
    Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
    A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

    És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
    Mégis benne és részeként,
    Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
    Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
    Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
    Szépen és hatalmasan.

    De amikor mindent színről színre látok,
    Akkor egyenesből körbe fordul,
    Maga körül kezd forogni,
    És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
    És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
    És én vagyok minden ember, ki elvonul,
    És minden vonuló jövője én vagyok,
    És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
    És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
    Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
    Én vagyok az ív tetején álló szobor,
    Ki nézi odalent
    Az elvonuló mindenséget.
    De a Világmindenség is én vagyok,
    Én vagyok az alany és a tárgy,
    Én vagyok a Diadalív és az Utca,
    Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
    Lenézek magamra és nézem fenn magam,
    Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
    Transzcendens vagyok és hiánytalan,
    Megalkotom Istent egy diadalív
    Büszke építményében, mely a világot uralja,
    Egy diadalívben, mely azoknak épült
    Kik megéreznek minden érzést,
    És amely minden érzés érzésének állítatott.

    Költészet, mely mozgás és lendület,
    Szédület és robbanás,
    Költészet, mely sebesség és szenzáció,
    Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
    Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Vlagyimir Viszockij: Adjatok a kutyáknak húst

    Adjatok a kutyáknak húst,
    Na, aki kapja, marja!
    A másnaposoknak kvászt!
    Össze is kapnak rajta.

    Hogy ne hízzon a varjú,
    Álljon több madárijesztő.
    Békés, rejtett, zugokat
    Kapjon a sok szerető.

    Lehet, hogy kicsíráznak,
    Vessétek el a magot –
    Jó, alázatos leszek –
    Hát szabadságot adjatok!

    Pár csontot az ebeknek,
    De ők nem verekednek,
    Piásoknak adtak vodkát,
    Ők visszautasították.

    Ijesztgetjük a varjakat,
    Soha el nem szállnának,
    A párokat meg összeadják,
    De ők inkább elválnának.

    Megöntözték a földet,
    Nincs kalász, mi a fene!
    Tegnap szabadságot kaptam,
    Mihez kezdek majd vele?

    Megöntözték a földet,
    Nincs kalász, mi a fene!
    Tegnap szabadságot kaptam,
    Mihez kezdek ma vele?

    ford.: Földes László

  • Csukás István: Ennek a télnek sose lesz vége

    Árva rigó süvít mélyrepülésben;
    ennek a nagy télnek sose lesz vége!
    Hányadik is? Már a negyvenötödik!
    Ennyitől már minden ember megtörik.

    Mintha egy nagy hűtőszekrény ajtaját
    nyitnák-csuknák: most nyár, most meg jégvilág.
    Ki babrál a zárral, nagyon is gyanús,
    miért lettünk mélyfagyasztott marhahús?

    Utcasarkokon fülelünk farkasszót,
    elsuhanni látunk szánkós eszkimót,
    az orr cseng, s a fül pendül, mint az üveg,
    a fák mélán ránk ejtik hó-terhüket.

    Mit tehetnék, ha már így van, kibírom,
    vacogok, mint a betűk e papíron,
    s hiába hogy jellem vagyok, kiforrott,
    gyerekként törülök csöppenő orrot!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Ma házat csináltam a kutyámnak

    Ma házat csináltam a kutyámnak,
    pozdorjalapból az oldalát, tetejét
    ócska gumimatracból, de azért nagyon
    szép lett, szellős, nyári kutyaház,
    s ahogy illik, üveg bort bontottam,
    s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve:

    „Ez a te házad, bár csak kutya vagy,
    neked is jár egy hely a világon,
    ahol otthon érezheted magad, nem vagy
    farkas, vad és szabad, de erről te
    nem tehetsz, ezt már őseid elintézték
    a nevedben, abban élj méltón, ami
    maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hogy ne legyen sötét

    Még látni a merész hidakat
    s betonparton a fák
    személytelen sorát;
    még látni a hazafutó gyerekek arcán
    a délutáni hóesést.

    De lassan bekormozódik a víz
    s a test éjszakája is leszáll.

    Az elpusztíthatókra gondolok,
    akiket nem véd semmi álom.
    Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó
    s az egyedüllét, mint a gyászhír.

    Az elpusztíthatókra gondolok,
    teli van velük a Föld.
    Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,
    sem a pénz ezüst kerítései,
    sem a szerelem.

    És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

    Az elpusztíthatókra gondolok,
    csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,
    csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Titkokat súg a hó

    Nem tudom, hova indul velem
    ez a januári hóesés? Megunt körutak
    kényszerképzete vagyok: kirakatok
    tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.
    Én e városba élni jöttem: ideget
    s álmot fölajánlani, zöld emlékeit
    huszonegy tavaszomnak, most pedig
    muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni
    rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.
    Néha óriásnak képzelem magam,
    aki betonfelhőket lököget arrébb,
    néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is
    alakomat, mint a menekülésre
    kényszerített Isten. Lökdös a szél
    a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!
    A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.
    Megnézem jól magamnak s elfordulok.
    Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

    Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
    A szavakat is. Egyetlen szó,
    egy tájszó se maradjon kint.
    Semmi sem fölösleges.

    Zuhoghat akár negyvenezer nap
    és negyvenezer éjjel, ha egy
    buboréknyi lelkiismeret-
    furdalás sem követi a bárkát.

    Mert leapad majd a víz.
    És fölszárad majd a sár.

    És akkor a megőrzött,
    a meglevő szóból újra-
    teremthetjük magát
    az első búzaszemet,
    ha már igével élnünk
    tovább nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A hivalkodó ember

    Csak az a fontos, ami: Én
    S minden csak ezért történik
    A Föld alatt s a Föld szinén:
    Be nagy a hivalkodó ember.

    Csak az a fontos: ki vagyok?
    S itathatják a világot
    Üres, ostoba vér-habok:
    Be nagy a hivalkodó ember.

    Csak az a fontos ami: Én,
    Halállal és Halál nélkül,
    Holott mindenki halni mén:
    Marad a hivalkodó ember.

    Mikor a világ megveszett
    S a minden-jók dögbe hullnak,
    Tudom, hogy a legnemesebb:
    Szegény, hű hivalkodó ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztury Dezső: Eljuthatnál

    A képzelet vad útvesztőiben,
    az ösztönök zsiger-tárnáiban,
    ahol a vakmerőség megterem,
    mert a sötétnek sárkányarca van,
    hol a világ fonák lesz hirtelen,
    viharvert orom nyúlként elrohan,
    kötél nyakadon a fény értelem,
    erőd löttyedt bőr, avas nyári vaj,
    véred agyadon kiforr
    s mosolyod álca-vigyor: –
    eljuthatnál valami véglegeshez,
    miben lényed vágyaidnál teljesebb lesz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Annyiszor játszottam boldogot

    Annyiszor játszottam a boldogot,
    most végre boldog lehetnék –
    nyugtalanul figyelem magamat,
    vajon mi hiányzik még,

    mi hiányzik és honnan hiányzik,
    a világból-e vagy belőlem,
    hogy miért nem csurran a méz,
    fanyarul megért szőlőszem;

    vagy nincs is, csak a mesében,
    elkopott idegeket simogató
    szép hazugság, kábítószer,
    és mindegy, rossz voltam vagy jó,

    s a boldogot csak játszani lehet,
    és az élethez ennyi is elég,
    az üdvözült angyali boldogságot
    nem ismerik, csak a hülyék.

    Forrás: Lélektől lélekig