„Ma az emberek tudják mindennek az árát,
de semminek az értékét.”
Címke: társadalom
-
Petőfi Sándor – Az utolsó alamizsna
A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenül,
Csak e kettő, mi hű marad.És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van…
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.Megpendítette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron.
S a mennydörgésnek ágyúja
Elszenderűlt e hangokon.S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyít a zene.S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg…
És ím a lant elszégyenül,
S fájdalmában kettéreped. –Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol? –
Az inségterhes életet.Egy újabb nemzedék előtt
Évek múltán megjelenék.
Nem őszült ő meg… fürteit
A gond, a bú kitépte rég.„Egy-két garast, egy-két garast!”
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.A részvét megkérdezte őt:
„Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sújtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?”S nevét elmondja, s újra esd:
„Egy-két garast…” – „Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!”„Ó szép beszéd… ó köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.És a borostyán… ó mi szép,
Mi jó lehet lángifjúnak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamzanak.Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogadd sza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos…
Koporsómat csináltatom.”Forrás: Lélektől lélekig
-
Ady Endre: Divina comoedia
Uram! Színházad rég felépítéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.Rossz a darab, bocsáss meg, óh, Uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt… elég…
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!…Forrás: Lélektől lélekig
-
Rab Zsuzsa: Vaspántok
Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
– Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját –
Ha így szólnék –
ugye… bolondnak tartanának?Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a „kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
– Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
Nem számítottam rá. Fölösleges. –
Ugye, bolondnak tartanának?Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! –
Ugye, bolondnak tartanának?Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? –
Ugye, bolondnak tartanának?Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddelgélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred –
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…
Ha így szólnék –
ugye, bolondnak tartanának?Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
-
Arany János: Szilveszter-éjen
A vén sirásó haldokol:
Vígan tehát ágya körül!
Ki annyit sírba fektetett,
Most a sor őreá kerül.Hajrá fiúk! ez a pohár
Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért!
Kíván, – nincs egy nap híja se –
Bohó, ki többet is remélt!Már ezt leőrtük, úgy ahogy,
Ami kevés még hátra van,
– Habár csak ellentétül is –
Virrasszuk dal között, vígan.Hajrá fiúk! ez a pohár
Ama békés türelemért,
Hogy a halandó újba kezd,
Ha egy rossz ó-évet lemért!Hányan vagyunk, kik a sorstól
Rongyot kapánk élet helyett,
Mégis, mivelhogy nincs különb,
Hordjuk biz azt, amíg lehet!Hajrá fiúk! ez a pohár
A szenvedő embernemért,
Mely várva tűr, csalódva hisz –
S túl bírja élni a reményt!Zörgetnek a ház ablakán:
Egy vak madár az, mely repűl,
A förgeteg; – mint fiú, esik!
Maradhat! tágasabb kivűl.Hajrá fiúk! ez a pohár
Azért, ki bujdokolva jár
És nincs, hová – egy ilyen éjt
Kihúzni – hajtaná fejét!Mit bánjuk, hogy lejár az év!
Énekre ajk és táncra láb!
Használja, ki mozogni tud,
Ezt az előnyét legalább.Hajrá fiúk! ez a pohár…
Föl a kehelyt, koccantsatok!
Csörgése szóljon, hogy kikért,
És szóljon az, hogy hallgatok.Vígan! az ó év haldokol,
Nevessünk mint örökösi, –
Pedig bizony semmit se hágy
Annak, ki végpercét lesi.Hajrá fiúk! ez a pohár
Az évért, mely kiszenvede;
Emléke fönn lesz holnap is…
Egy kis mámor futó köde.Forrás: magyar-versek.hu
-
Salamon Ernő: Szegény-ének pusztuláskor
Megöregszik az idő,
víz jár altatónak,
megbutul a kerti kő,
sáros lesz a hónap,meglátogat a sár,
szél fúj a kabátban,
kenyértelen a kosár,
a dél puliszkátlan.Kövér házban gyűl a láng,
óvatos a pénzes,
vizes láz terül alánk,
vizes és penészes.Ezer ősz óta fáj így,
ez az elhagyottság,
a kehes, rühes, irigy,
rondító konokság.Az ember hűlésbe tapos,
melle vért ereszt át,
szeget üt a lakatos,
az asztalos deszkát.Rongyos, foltos, véresek,
minden megfullasztott!
Nyugdíjasok! Béresek!
Munkások! Parasztok!Forrás: eternus.hu
-
Váci Mihály: Te bolond
Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt, ki felhatalmazott,
hogy érte és a nevében
egy szót is szóljál? – Senki sem!Ki választott és ki jelölt,
hogy ostorozd és védjed őt?
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?
S hogy felgyújtsd magas éjjelek
csúcsán lobogó életed,
és élni is kevés erőd
úgy szervezd, mint egy haderőt,
s hadseregek indulatát
vezényeld a szíveden át.Mondd, mért becsülted túl magad,
hogy fejed ily dologra add,
és magad olyan ügyre szánd,
melyre téged senki se várt?
Látod, már azok, éppen ők,
kikért elszórtad szép erőd,
megvannak nyugton nélküled,
kivívják győztes ügyüket,
sorsukat bizton terelik
cél felé időnk medrei.Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!Te hivatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítanak rád soha,
ott vagy legjobb sorkatona;
lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.Cselédek fia: – drága szép
ügyhöz szegődött hű cseléd.
Kamaszként már a tanító
eljegyzett sorsát álmodó:
– tanya ügyvédje, mérnöke,
történelmünk vad ügynöke,
paraszt fiúkért szájaló,
állásaikért házaló.Nyilvános összeesküvő –
biztat cinkosod: a jövő.
Eszpresszók és tanyák között
bújkáló, mindig körözött,
népszerűsített lázadó,
ki érvet, fegyvert, lázító
híreket hordoz – jelszava:
„Járda, villany, gyár, iskola!”Te gondok fölött számadó,
ország ügyében utazó
történelmi alkalmazott,
irodalmi vándorbotok
örököse, zarándoka,
te eszmék hivatalnoka.Ünneprontó az ünnepen,
te országosan szemtelen,
feszengve hallgatott pimasz,
számonkérő hangú paraszt.
Rádszólnak, lásd, leintenek,
hagyják, hogy haragod kiöntsd,
– nem árt, ha „magában dühöng”. –S halálos indulataid
nem érti, kire tartozik.
De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igazi jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.
– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csak e gond:
magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz – te bolond!Forrás: Váci Mihály összes versei
-
Ady Endre: Kín és dac
Eötvös Józsefnek
Hogy indult végre egyszer a magyar
Kivált és bátor férfiaival,
Szédülten szállt előle a sötétség
S az emberek egymást oly hittel nézték
Ez országban, mint soha azelőtte.
Mindegy:
Vidámuljunk ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.Selmáskodnak már az igazak is,
Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
Alkus úr-had és vert futó parasztság.
Mindegy:
Vidámuljunk ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.Bécs jó süketfajd s mi jómadarak,
Szabad minden nép, üdvéért szabad,
Csak nálunk rothad minden bárgyú kínban,
Be másként hittük ifjú álmainkban,
Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
Mindegy:
Vidámuljunk ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
A többi vállatvonva igazul,
Kín van már itt s csak egy-két ember távol
Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
Mindegy:
Vidámuljunk ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.Forrás: Lélektől lélekig
-
József Attila – És keressük az igazságot
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bír velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.Forrás: Lélektől lélekig
-
Lackfi János – Mit kíván a magyar nemzet?
Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon.
Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény.Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok”.
Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg a hoci,
olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci.Olyan hazát, hol a nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu.
Olyan hazát, hol nem menő a foguk meg és övigyetek,
olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.Forrás: Lélektől lélekig
