Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben
A kávéházban ülök és tünődök,
A könyököm a márványasztalon,
Ma még egy árva falatot sem ettem,
Csak itt a füstös levegőt falom.
Tanácstalan, bús, pesti idióta,
A jó szerencsét várom reggel óta.
Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
De senki sem jön, és az éj setét.
Lázában egy bősz kávéházi násznak
A székek már az asztalokra másznak.
Záróra. Némán surranok tova;
Jó volna hazamenni, hazamenni…
De nincs hova.
Súlyos teher már vad huszonhat évem.
Huszonhat év! Az ember fiatal.
Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
Kényelmes állás, jó kis hivatal.
Nagybácsi, néni dús protekciója,
Ami az embert széltül is megóvja,
Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
Jó volna elzokogni, elzokogni…
De nincs kinek.
Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
A szüzességét el is vettem én,
De őt magát nem… Messze még a reggel!
Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
A szomjamat most vélük oltanám.
Két ölelő kar, forró összebújás…
Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
Valakit mégiscsak szeretni kell!…
Jó volna csókolózni, csókolózni,
De nincs kivel.
Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
De az se használ, úszni jól tudok.
Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
Mind ronda pálya, úrnak nem való.
Akármi sűrű szememen a hályog,
Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
Tányért mosok majd, aprítom a fát…
Jó volna halogatni, halogatni…
De nincs tovább!
Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
Az anyja pedáns urinő,
Az utca megáll, kocsikázni ha megy
Az apja, az anyja, meg ő.
Otthon a papára papucs nehezül,
Mukkanni se merne szegény;
És nap-nap után dominózva ülünk,
Az apja, az anyja, meg én.
Az anyja regényt ír, az apja pipál,
Ő mulat a két öregén,
Szidjuk a cselédeket és az adót,
Az apja, az anyja, meg én.
Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
Mikor jön a hercegi vő?
Bizonyosra veszik a királyi jövőt
Az apja, az anyja, meg ő.
Zálogba kerülnek az ékszerek is,
Rohanva telik az idő,
És korban is egyre előrehalad
Az apja, az anyja, meg ő.
Megvénülök én is, a házibarát,
S elpárolog hajh! a remény…
Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
Az apja, az anyja, meg én.
Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
S nem lesz soha csúf, soha vén,
Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
Az apja, az anyja, meg én.
Jó volna nekem feleségül a lány,
Rég ismerem őt, ez a fő –
Ismernek azonkívül engem is ők,
Az apja, az anyja, meg ő.
Amerre nézünk e hazában,
Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
Szegény az ország és a nemzet,
Szegény a nép, szegény a hon.
Szegény az orvos és az ügyvéd,
Az iparos, a trubadúr,
De mind között a legszegényebb
A budapesti háziúr.
Nagyon megverte a teremtő
Azt, kinek Pesten háza van,
Zsarnok lakók ezer szeszélyét
Tűri az ily boldogtalan.
A helyzetével visszaélnek,
S mint egykor a maroknyi búr
Harcol gonosz lakói ellen:
A budapesti háziúr.
Kedvükbe jár, megtesz akármit
Amit szem, száj csak megkiván,
A háziúr valódi angyal
És a lakó, az mind zsivány.
Mindegyre többet követelne –
Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
Mindent megád a bősz lakónak
A budapesti háziúr.
Mindent megád, mindent megenged,
S ennek fejébe mit se kér,
Hisz úgyis szinte komikusan
Kevés, melyet fizetsz, a bér.
Borravaló csak, alamizsna
A pénz, mit a lakó leszúr,
Hogy éljen hát meg ily nyomorban
A budapesti háziúr.
Másnak szabad munkás kezekkel
Buzgón keresni kenyeret,
Izzadni, lótni-futni estig,
A háziúrnak nem lehet.
Ő a lakók kegyéből él csak,
Szívén a bánat férge fúr,
Míg elgondolja, mennyit szenved
Egy budapesti háziúr.
Más bőjtöl és morogva szidja
A drága húst, a híg levet,
Koplalna tán a háziúr is,
De, oh, szegénynek nem lehet.
Néki, szegénynek, jól kell élni,
Mert ha egészsége lazul,
Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
A budapesti háziúr.
Én értem, óh, én értem őket,
Hogy jövedelmük nem elég,
S a mai nappal városszerte
A házbért újra emelék.
Hisz a lakók mind virilisták,
Miért fukarkodnak gazul?
Mért nyomorogjon éppen ő csak:
A budapesti háziúr?
