https://verskucko.com

Címke: társadalom

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Wisława Szymborska: A kor gyermekei

    (Gömöri György fordítása)

    A kor gyermekei vagyunk,
    S ez a kor – politikus.
    Ügyeid, ügyeink, ügyeitek,
    a nappaliak, meg az éjjeliek,
    mind, mind politikai ügyek.

    Akarod, vagy nem akarod,
    génjeidnek politikai múltja van,
    bőrödnek politikai színárnyalata,
    szemednek politikai látásmódja.

    Amiről beszélsz, annak a kicsengése,
    amiről hallgatsz, annak a jelentése
    így, vagy úgy – politikai.

    Még az erdőben barangolva is
    politikai teszel
    a politikai talaján.

    Az apolitikus versek is politikusak,
    s ott fenn a hold sem már holdmódra süt.

    Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés.
    Micsoda kérdés, mondjad csak kedves?
    Politikától vemhes.

    Még csak emberi lénynek sem lenned,
    ahhoz, hogy politikai fontosd legyen.

    Elég, ha kőolaj vagy,
    erőtakarmány, szekundér nyersanyag,
    vagy akár konferencia-asztal, amelyből alakjáról
    hónapokig tart a vita.

    Közben emberek pusztultak el,
    állatok múltak ki,
    házak leégtek,
    és elvadultak a földek,
    éppúgy, mint a régi időkben,
    amelyek kevesebb voltak politikusak.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Baka István: Oroszország asszonyaihoz

    (К женщинам России)

    Asszonyok védték – a Bocskarjova-
    Osztag – a Téli Palotát,
    S Kerenszkij is, hogy futnia
    Kellett, mit rántott fel? Női ruhát.

    Harcba az álnok, durva, férfi
    Bolsevikkal ki szállt? „Das ewig
    Weibliche”! S hogy kihunyt a fénye,
    Vakon bolyongunk hetven éve.

    Lapátos, köpködő, pufajkás
    Menyecskéink volnának Éva
    Leányai? A hattyú markáns
    Szerszámát értük fogadta be Léda?

    Otromba férfizajtól és kenő-
    Olaj szagától kótyagos fehérnép,
    Ha benned olykor fölragyog a Nő,
    Letérdelünk előtte önként.

    Nem, addig nem lesz boldog újra
    Oroszhon, míg trónjára nem
    Nőt ültet (lenne bár oly kurva,
    Mint Katalin volt) a Történelem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Petőfi Sándor – Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    mert nincs rendében eljárásotok,
    ti a dolog végébe kaptatok,
    és így tevétek már régóta mindig;
    látják, kik a multat végigtekintik.

    Ki képzel olyan templomépitőt,
    ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    alája rakja szépen a falat,
    s legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    ezért ad a hon nektek kenyeret,
    ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    sikert mutattok is föl néha-néha,
    csak olyan az, mint hogyha engemet
    a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    ételt, s talán még épen olyan ételt,
    mitől szomjúságom csak jobban éget.

    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    elmémet a bölcsőben hagytam én.
    Hiába minden szép és jó beszéd,
    ha meg nem fogjátok az elejét,
    ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.

    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    eláradó bőségben termenek,
    s bár az utósó szolga és a pór
    zsebébül aranyat marokkal szór:
    azon nemzetnek még sincs semmije,
    azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    azon nemzet gazdag végtelenűl,
    mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.

    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    a ház végére láncba szoriták,
    s láncát harapva tördeli fogát,
    amellyel védni tudná a hazát…

    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    megvettetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Kiss Judit Ágnes: Szó

    Hazádból, hogyha még bírod,
    Ne menj el, ó, magyar.
    Hogy menekülj, lesz mindig ok,
    És mindig, hogy maradj.
    Itt áldozat, s vajon mi ott?
    Bevándorló lehetsz,
    Nem tudhatod, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.

    Ez a föld régóta ugar,
    Terméketlen, sivár,
    De van még, ki zenét szerez,
    És színházat csinál,
    Szeret és harcol semmiért,
    Mert másként nem tehet.
    Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
    S ők itt vannak veled.

    Lehet, hogy nem jön jobb soha,
    Ki itt él, mélyrepül.
    Megúszhatják a vétkesek,
    S te bűnhődsz vétlenül,
    Míg annyi jóval van tele
    A másik serpenyő,
    Ha baj van, ki ne mentené,
    Ami még menthető?

    De itt van szükség rád nagyon,
    Sötétben lenni fény,
    Hogy fölemeld, ki megrogyott,
    És bátorítsd, ki fél.
    Maradj, mert meg kell védeni,
    Kinek nincs is hova,
    Legyen szegény, hajléktalan,
    Zsidó, meleg, roma,

    Vagy bárki más, aki alól
    Kihúzták a talajt.
    Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
    Ki hallja még a jajt.
    Ez frontvonal, ez harcmező,
    S még így is otthonod,
    Rád simul minden rég bejárt
    Tered, kamaszkorod.

    Taposhatnak röhögve mind
    Az összes elveden,
    De szétolvadnak a szavak
    Az anyanyelveden.
    Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
    Fegyver vagy te magad,
    Mind különleges ügynök az,
    Ki mégis itt marad.

    Maradj tövisnek, bőr alatt,
    Ha bírod még, magyar,
    Légy viszkető seb, mit a kéz
    Álmában is vakar.
    Itt áldás is, másutt csak egy
    Bevándorló lehetsz.
    Ki mondja meg, végül melyik
    A súlyosabb kereszt?

    Forrás: —

    s

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Szabó Lőrinc: Sokféle nép

    Sokféle népet láttam. Dáridó
    a magyarnak! A vásáros zsidó
    titokzatos volt, göndör pájeszét
    csúfolták, és nevették az eszét.
    A város végén sátoros cigány –
    „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
    „kivágja nyelved és úgy kényszerít,
    hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
    drótostót lépegetett halina-
    nadrágjában, tündöklő bádogok
    zörögtek a hátán, üveglapok,
    csirizes doboz – messzi föld fia,
    látszott, milyen jól esik neki a
    leves, amit a négy pénzhez kapott.
    De legérdekesebb a köszörűs
    szerszáma volt, a korong: az a tűz,
    amely a forgó kőből pattogott,
    poklot kötött össze és csillagot!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.

    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!

    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Az új isten

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem templomok setét hajóin úszó
    Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
    Barnult szentképek arany keretéből,
    Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
    Alabástrom közönnyel hallgatag,
    Hívők csókjától koptatott szobor,
    Nem méla, hosszú, vont litániák
    Cukros hullámát untan szürcsölő
    Egek lakója!
    Nem!
    Új isten ez!

    Új isten szól hozzátok, emberek!
    Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
    Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
    Ki arca elé vonta az eget,
    Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
    Nem!

    Ó, de nem is föld bálványa Ő,
    Mint ama Mammon, aki ült hizott
    Gőggel rajtunk, s szájától milliom
    Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
    S a szürcsölő, szívó karok befonták
    A szűzek testét, s feltörték finom
    Velőért a költő zengő agyát,
    S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
    Átkúsztak a robotos termek odván,
    S felitták mind a könnyet és az átkot,
    S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
    És új éhséggé, bár a telt belek
    Már a nehéz aranytól eldugultak,
    S a rothadó nagy testre már kiültek
    Félelmes és aranyló hullafoltok…

    Most új isten szól néktek, emberek!
    A véres földnek vére szülte Őt,
    A sok kiomlott, sűrű, keserű
    Vér összeállt a fájó földeken,
    Testté tapadt, alakká tornyosult,
    Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
    Ki országlépő tágra tárja lábát,
    S Földet rengésre tépő hangja zeng
    Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
    „Ím eljöttem!
    Eljött a Vörös Isten!”

    És megy, s dörgő léptére messze reszket
    A sárga Szajna, s medréből kicsap,
    Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
    S az Óceán zöld üvegén vörössen
    Égre rezg ezermérföldes árnya,
    S átfogja a Fehér Ház vak falát…

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
    A szíved hajtó, élő, drága nedv,
    A diadalmas vörös lüktetés
    A mi bús vérünktől is gazdagult,
    S világra ömlő harsonád sodrába
    Gyötört torkunk reszkető hangverése
    Szerényen s mégis segítve simul:
    A kicsiny, árva magyar jaj-patak
    A messzezengő nagy moszkvai árba,
    Mely most tisztára mossa a világot:

    Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
    Legyen szavad teremtés új igéje,
    Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
    Mit elrontott sok régi, úri isten,
    Ti istenek közt új és proletár,
    Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
    Emelj minket roppant tenyereidre,
    És a magad képére gyúrj át minket!

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Mi a nép?

    Mi a nép? Eredője van-e?
    Maga-magáról fogalma van-e?
    Övé lesz-e az édeni alma?
    Lakodalma-e forradalma?

    Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
    Remek ősemberből a jobbágy?
    Vívódva az ábránd hóhéraival
    mit akar? tér neki e csont-ravatal?

    Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
    Mikor veri arcul a sorsot?
    S ha lövet rá a rémuralom:
    nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?

    Mi a nép? Akarata van-e?
    Erejéről fogalma van-e?
    S ha beindul ősz csudamalma:
    kinek őröl a föld sokadalma?