Egy görény
felül akart emelkedni társadalmi körén.
E nagyralátó terv szerint
feleségül kérte a nemes hermelint.
De a felsőbb kasztba
tartozó prémes kikosarazta.
Talált persze vigaszt csakhamar a görény:
– Szép hölgy, de a bűze még nem elég tömény…
Forrás: MEK – Szamárfül
Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
Mert mondják így is, mondják úgy is.
Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
Aztán más időben, mást tanítottak.
De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.
Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
De ebben azért nincs igazuk,
mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!
Az első napon mondád: Legyen világosság!
És lőn világosság.
És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
És lőn ember.
És az a mi nagy szerencsénk,
hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.
Megalkottad az embert, egy nap alatt.
Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
csak az embert.
De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?
Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
itt visszaélnek a Te neveddel,
itt Istent játszik néhány szélhámos –
a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
Uram, én félek.
Mi lesz velünk?
Mi lesz velem és mi lesz Veled?
Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
Ha nincs beosztott, nincs főnök;
ha nincs tanítvány, nincs mester;
ha nincs ember, nincs Isten.
Uram, én félek.
Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
és én harmadnapra fölépítem azt.”
Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
könnyből és napsugárból,
hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
Uram, én félek.
Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
A dolgok megmaradnak, de…
nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.
Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
csak az édesanyám kezét.
Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
csak az unokáimat szeretném.
És olyan sok ez, Uram?
Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
míg van, ki felett…
Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
Ámen.
Rekviem
Talán Gino vagy Rigoletto
mesélte el, hogy nem olyan régen
megvadultak a huligánok
Róma egyik kerületében.
És szaporodván, mint a nyulak:
– bűnük közerkölcsi volt főleg –
leteperték – ha arra jártak –
brutálisan a szende nőket.
A közvélemény felsikoltott:
oda a becsület, a lányság;
és módfelett tanácstalan volt
a római főkapitányság.
Kihirdették: e vad környéket
a turista – míg jó a dolga –
elkerülje, mert szüzességét
a Hivatal nem szavatolja.
Hírlett még, hogy eme intelmet
külföldi lapok is közölték;
és ettől kezdve rémült férfi-
sikolyoktól zengett a környék:
luxuskocsin s busz-karavánnal
jöttek a sóvár öreglányok –
és kilenc szörnyű éj után mind
kipusztultak a huligánok.
Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
mint gyermekjátékot rugója, visszadob
utadnak elejére ahelyett,
hogy az Idő fenéktelen
gödrébe suhintana?
Karácsony csenget a szörnyű télben.
Alig hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóverésben
s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.
Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
s elérhetetlen éden-álma, hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
naiv báránykora múltán
nem vél többé magáról semmi jót.
Nem kell neki szalag és csengő.
A gyermek megnőtt s szép játékjait
elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
A szív hideg és kemény, mint a föld.
Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.
Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
a földet, mely a sírok rothadását
s csontok pőreségét takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegő sem…
Forrás: magyar-versek.hu
Én még merek nevetni.
Célokat keresni,
szeretni,
hinni,
s boldognak lenni.
Még ha a célt el is dugják előlem,
s kinevetnek keményen,
bolondnak nézve,
aki nem illik be a képbe,
mert a tükör mást mutat,
más utakat,
más érvényesülést,
más emberré lényegülést,
akkor sem tudok mást tenni,
csak nevetni:
rajtuk nevetni.
Mert én még tudok nevetni.
Amikor megaláznak,
amikor gyalázat
kiséri lépteim,
amikor kérdéseim
porba hullnak,
s a múltnak
csak büntető az ereje,
mert vele vagy nélküle
nincs semmi értelme
a másként gondolkodásnak,
a világot megváltásnak,
én még akkor is tudok nevetni.
Merek nevetni
az ostoba gőgön,
azon, aki hőzöng,
hogy ő a legjobb magyar,
aki csak jót akar,
aki mindent megtesz értünk,
változtat azon, ahogy élünk,
aki majd segít,
s elindít
egy szebb jövő felé,
az ígéret földje felé.
Én még merek nevetni.
Az átkon,
a sorvadó leveleken a fákon,
a mindent elsöprő győzelmeken,
melyek nyomán fű sem terem,
csak kiégett puszta táj,
ami fáj,
ahogy seb sohasem fájhatott,
ahogy a létünk értelme
úgy lép életünk helyébe,
mintha ő szabná meg amit akarunk,
s amit rongyos hadunk
majd kiharcol,
azért is megsarcol
az önmagát kinevező hatalom,
s ha tudom vagy nem tudom,
hogy jogosan teszi-e,
a hatalom érdeke,
hogy ne is tudjam,
miért van úgy, ahogy van.
Én még akkor is tudok nevetni,
ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
Én szeretek ahogy érzem,
s ahogy féltem,
hogy ha egyszer szeretek,
mások használják fel érzéseimet
olyan szeretetre,
olyan életre,
s olyan magyarázatra,
ami nem nyit kaput a világra,
csak bezár önmagam keserves világába.
Én még tudok nevetni.
Önmagammal együtt lenni,
megbeszélni,
s eldönteni
hogy nekem mi a jó,
s hogy nektek mi a jó.
S ahogy hull a hó,
mint gyermeknek a játék,
ami hideg, de mégis ajándék,
úgy szeretnék egy jobb világot,
ahol lehet, hogy fázok,
de tudom, hogy szabad vagyok,
s értelmet szülnek majd a mondatok.
Én még merek nevetni.
Őket kinevetni!
Őket:
a rajtunk nevetőket,
a minket semmibe vevőket,
akiknek egyetlen érdeke
álmaink megfertőzése,
nevetésünk elkendőzése,
életünk korlátok közé szorítása,
bánataink megmagyarázása.
Én még merek nevetni.
Itt lenni, itt élni,
s nem elmenekülni
ebből a fájdalmas országból,
a korcsok teremtette világból,
ahol nincs becsülete a becsületnek,
nincs értéke az értéknek,
ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
s nem kíséri útját szép öröm,
mert csak egy adat a sok közül,
akinek senki sem örül.
Én még tudok nevetni.
Akkor is csak nevetni.
Nevetni, nevetni és nevetni.
Ezen az ostoba világon kacagni.
Forrás: magyar-versek.hu
Évente elmegy tíz-húsz temetésre
s harminc bankettre. Részvétlevelet,
üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba
kisasszonyának vagy a diktafonba.
A gazdasági válság „őt se hagyja
közönyösen”. Sopánkodik miatta.
Közben meghízik és fölös kilóit
Marienbadban adja le nyaranként,
oly összegért, melyből megélne könnyen
néhány család egy évig. Reggel angol
tanárjával boxol, hogy friss maradjon.
Ha dolgozik, több ízben is alá-
firkantja a nevét – személyesen – s ilyenkor
nagyon soká fáradtan néz az ablak
fényébe, és ködös lesz a szeme.
Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
helyén maradni a köz érdekében,
hiába intik, hogy talán megárt,
mert e nehéz időkben néki sem
szabad pihenni, s jelszava: a „munka”.
A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
mérsékletet rendeltek el a híres,
német professzorok, s ezért azóta
nikotinmentes cigaretteket szív
hosszú szipkából, hetvenet naponta.
Olvasgat is. Főképp miniszterek
és bárgyú hadvezérek vallomását,
sosem regényt, vagy verseket, csak azt,
ami „komoly” és magvas. Éjszaka
fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
dagadt fejét, s úgy alszik el az ágyban,
hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.
Beszél magyarul, németül s kicsit
angolul is, de minden nyelveken
csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.
Hétszázezerszer mondta: „van szerencsém”,
mikor nem is volt szerencséje. Halvány
emlékezetje bágyadt. Izgatott
napokon azt se tudja, hogy ki volt
az apja-anyja, és keresztnevükre
csak néha emlékszik. Helyükbe más van,
pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.
Lelketlen arca földszínű. Megérett
a földre már. Nem értem, mire vártok?
A földbe véle. Temessétek el.
Negyven kiló s nagyon boldogtalan.
Szemöldökét finom acél-csipesszel
a társaságban irtja, hátravetve
sovány fejét, s a rúzsával piros
pilléket ír az ajkai fölé,
míg kézitükrében figyel magára.
Pár év előtt az emlőit akarta
eltávolítani egy divatos
sebésszel, ámde erről lebeszélték.
Csak vakbelét vetette ki, előre,
ezenkívül néhány haszontalan
fölösleges szervét, hogy ezzel is
könnyebb legyen.
Ma már tehát egészen
üres, akár egy kipakolt bőrönd,
vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül
és ritmikus tornára jár. Römiz
és bridzsezik. Csupán a jobb körökben.
Leánykorában zongorázgatott is,
de abbahagyta. Mindent abbahagy.
Sétálni viszi a tragédiáját
s szánják nagyon. Ő a bús úriasszony.
Ha – néha – föl van öltöztetve, fázik.
Ebéd után éhes. „Nem értik őt.”
A férje sem – „ez a derék fiú” –
így hívja – aki kenyeret keres rá,
de ő kenyeret nem eszik soha,
csak aszpikot, grapefruit-ot, kaviárt,
s így tőle független.
Beteg szegény.
Nagyon beteg. Húsz toalettje van,
harminc szerelme s több „komplexuma”.
Mindig halálosan fáradt. A hangja
személytelen és gépi, mint a hangos
filmek beszéde, mely közelbe-távol
egyforma és így senkihez se szól.
Ó Éva, Éva, régi, édes Éva,
hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
mannás meleg melled, tejízű csókod,
amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
a paradicsomban, virágok és
kígyók között, hajad szép sátorában.
Ő körmeit mutatja énnekem,
bíborra festett, görbe körmeit,
mint amazon, és azt ígérgeti,
hogy összetép. De ez nem érdekel.
A szobalánya inkább. Hogyha olykor
teára hív, künn az előszobában
megcsókolom a szobalánya száját,
és elmenőben is mindenkoron
a szobalánynak csókolok kezet.
Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek.
Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos
gubancba lóg. Véres, meleg szívét
künn a kabátján hordja, láthatólag,
mint futtatáson lóverseny-jegyet.
Fáj néki ez a „szörnyű Ázsia”,
e „drága ország”, melyet tönkretesznek
s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre.
Ifjúkorában elvett egy csúnya,
kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet.
Azóta ez kitartja s ő egészen
„eszméinek élhet”. De mégse boldog.
A termetét kissé rövidre szabták,
orrát piszére, szűkre homlokát.
Egyenlőséget kíván mindenütt,
egy nagy fölosztást, abban a reményben,
hogy néki is jut ekkor egy derék,
délceg gerinc, egy főúri sasorr,
s az agytőkésektől egy kis velőcske.
A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint:
az Emberiséget megváltani.
Csak ezt imádja. Mit neki család,
mit gyermek és mit árva asszonya,
olyan goromba véle, mint a pokróc,
s az anyja is padlásszobába kuksol,
míg ő utazgat és habot zabál.
Az Emberiség szent barátja ő.
Ha hallja, hogy egy konferencián
az Emberiség tyúkszemére hágtak,
vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt,
s nem bír aludni, olyan izgatott.
Úgy látszik, ők ketten megértik egymást.
Az Emberiség végtelen szerény,
nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt,
cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál,
s így véle ő békésen éldegél.
Örök szerelme nem is fogy soha.
A koldusoknak, kik feléje nyújtják
sovány kezük, sosem ad alamizsnát,
de mindegyikkel szívesen kezet fog,
mint ember az emberrel. Ez az elve.
És közbe készül a leszámolásra.
Mikor vasárnap lengenek a burzsuj
erdők s virulnak a burzsuj virágok
és hektikás, kis díjnokok söröznek
és nénikék, nyugdíjas özvegyek,
akik egész héten padlót suroltak,
kávéjukat kevergetik s fiucskák
és kisleányok ünnepi ruhában
sóskifliket rágcsálnak és az úton
léggömböket eregetnek kacagva,
ő zordonan szemléli dőzsölésük
és a barátját meglökve így szól:
„Itt vér fog folyni nemsokára, vér.”
Mert amikép ábrándozol te arról,
hogy egykor a saját szőlődben ülsz,
vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy
játszik magában vérrel, lámpavassal,
parasztkaszákkal, rémekkel, halálos
társasjátékot és feketelistát
vezet, amelybe mindenkit beír,
hullát szagol és csöndesen akasztat.
Nem gyűlöletből, ám „történeti
szükségességből.” Közveszélyes őrült.
Nem önveszélyes. Hisz magának ő
sohasem árt. Ez minden érdeme.
Máskép vele a fene se törődik
és ez dühíti egyre jobban. Egyszer
volt boldog. A korzón utánament
szelíden egy angyali detektív,
mint ápoló a mániás után,
hogy egy kicsit vigyázzon életére,
hogy meg ne üsse oktalan fejét.
Ekkor kitört, tombolva hátrafordult,
botrányt csapott és Isten, emberek
előtt a művelt és szabad világhoz,
a csillagokhoz föllebezve vérben
forgó szemekkel és tág orrlikakkal
ekkép kiáltott:
„Ez reakció!”
Forrás: MEK
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakori szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?
Forrás: MEK
Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
Forrás: MEK
Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!…
Van vízmű, és van mű víz is,
Példa rá a köntösgát,
Ott a vízmű úgy szuperál,
Hogy direkt művizet ád!…
Van azután egy színmű is,
Gyan Thuláé e remek,
Ezt a színműt egy szép műszín:
A frész fene ette meg!…
Van aztán még egyéb mű is,
Például egy elmemű:
Szávi tata távirata:
Talpnyaláshoz elve hű!…
Mind e műveket azonban
Lefőzi egy műremek.
Dőderlein professzor műve,
Amely mű egy műgyerek!
Műbabát hoz a műgólya,
Így lesz eztán a divat,
S ez, úgy mondják, a jövőben
Szerelmünkre is kihat.
Műszerelem, műölelés,
Műcsókokból műnemű,
S régimódra születendő
Gyermekünk lesz – parvenű!
Forrás: MEK
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.
Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.
Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,
Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap
Elönti friss arannyal.
A parkban – rőt aranyhal –
Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő
Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,
Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét
Agyában a mohóság
Helyett valami jóság
Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,
Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak
Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg…
Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,
Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,
Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,
De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,
Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,
S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,
Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül
Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és
– Áprilisi merénylő –
A hájas úrnak fénylő
Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.
Forrás: MEK
