https://verskucko.com

Címke: tenger

  • Pablo Neruda – Száz szerelmes szonett [9]

    Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
    nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
    egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
    egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.

    Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
    mágneses utazó, kinek holta virágzik,
    ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
    elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.

    Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
    míg örök szobrait összezúzza a tenger,
    s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,

    mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
    e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
    mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fordította: Somlyó György

  • Reményik Sándor – A rögtön gyógyuló seb

    Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
    Hajó halad és mély sebet hasít.
    Hallom a megtöretett tenger-test
    Felém verdeső sikoltásait.
    Vagy ember-füllel rosszul hallom én,
    Ez talán diadalmas kacagás,
    Hogy heged már a végzet-vágta seb
    És nem marad utána forradás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Virág a tengeren

    Parttalan tenger ringat csendesen.
    Kicsiny virág vagyok,
    Fehér virág vagyok,
    Ringó virág végtelen vizeken.

    Kicsiny virág vagyok.
    Nagy, feneketlen mélységek fölött,
    Hűvös, temető mélységek fölött
    Hintáznak a habok.

    Nagy, feneketlen mélységek fölött
    A tenger lelke zúg,
    A mélységek lelke zúg,
    S ezüst hullámok árja hömpölyög.

    A tenger lelke zúg.
    A végtelen víz: ez az én hazám.
    Végtelenség, te vagy az én hazám,
    És én a koszorúd.

    A végtelen víz: ez az én hazám,
    A tenger az enyém,
    A minden az enyém,
    A fénymámoros örök óceán.

    A tenger az enyém.
    Öröktüzű nap fönn a kék egen:
    Ringó virág végtelen vizeken,
    Téged imádlak én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Azt hittem

    Én azt hittem, hogy mindig kék,
    ragyogó tükör a tenger,
    s hogy rejtett aranyszemecskék
    kincsével tele az ember.

    Hogy járva a tengert, szembe kell
    szállni merészen a széllel,
    s akkor a hajós csodákra lel,
    az idő nagy titkokat érlel.

    Szálltam hát, Végtelen, feléd:
    hullámok pörölye paskolt.
    Ég s víz határa s a tengerfenék
    derengett: messzi, deres folt.

    S akkor megtudtam, hogy csak néha,
    nagyritkán kék a tenger,
    és hogy üres és szürke, még ha
    csillog is sokszor, az ember.

    Láttam földet, hol nincs tó, se folyó –
    por és rög, semmi más:
    nincs aranyszem a porban, melyből ott
    gyúrják az ember fiát.

    De tudtam: Nincs szebb feladat,
    mint vágyva előre törni:
    keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
    s szeretni, és gyűlölni.

    És látni, hogy néha szürke homályon,
    átragyog kéken a tenger,
    s tudni: tisztább öröm nincs a világon
    mint az, ha ember az ember.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Parti sziklák

    A parti sziklák
    A költő szólna – és így kezdené:
    Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
    Ők s a tenger méltó ellenfelek.

    De én láttam e sziklák sebeit,
    A sötét sebeket,
    A fantasztikus repedéseket.
    S hallottam a víz-vájta kavernákban
    Lentről feldübörögni
    A lassan mégis győztes elemet.

    S tudtam: az idő csak neki segít,
    Őt pártfogolja csak.
    A parti sziklák szertemállanak.

    És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
    A szikla vére: egy kevés homok
    Naponta elpereg.
    Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.

    Nem loccsan égig a tenger vize
    És elmarad a tragikus bukás.
    Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
    Ha véget ért a felmorzsoltatás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-oduban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket maga-magának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig