Címke: tenger

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Tengerparti ének

    A véghetetlen kék tükör
    Komoly-nyugodtan tündököl.
    Lelkem, a régi nyugtalan,
    Rejtelmes arca tiszta kékén
    Végigsuhan simulva, békén,
    Határtalan, határtalan.

    Nem állja röptét semmi gát,
    Kibontja könnyű fény-magát.
    Ezüst habokon búg elém
    A végtelenség szűz zenéje,
    S én szállok boldogan feléje
    Az alkony szárnyas szekerén.

    Nincs már nyugat és nincs kelet:
    Határtalan vizek felett
    Suhan a súlytalan fogat.
    S miknek csak vágya játszik vélem:
    Egy pillantás alatt elérem
    A messze horizontokat.

    Egy lebbenés és ott vagyok
    Ahol a honni csillagok
    Suttognak meghitten velem,
    S lelkem elé szivárványozzák
    Édeseim szerelmes arcát,
    Akácvirágos estelen.

    Tovább, tovább. És mély, komoly
    Alattam a hullámmosoly,
    Alul az örvény búg, dagad.
    Aratásom delére látok:
    Férfiakat, sok hű barátot,
    Verejtékes szép harcokat.

    Tovább, tovább. Új kép remeg,
    Köröskörül csillagszemek,
    Örök-mécs-lángok gyúlanak.
    Titkos zsolozsmák hangja reszket
    S egy óriás fehér keresztet
    Imádnak rejtett sugarak.

    És fönn és lenn kigyullad a
    Csillagzsolozsmás éjszaka,
    S a boldog mélyből feldereng
    Nagy kórusa a tengermélynek:
    A titokzatos szféra-ének,
    A véghetetlen tiszta csend.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hullámmoraj

    Szürke tenger és szürke ég.
    Ó véghetetlen szürkeség!
    Jajongva száll a sok sirály.
    A lágy eső halkan szitál.
    Vonagló, méla vízmoraj,
    Örök-egyhangú mélyi dal.
    És mégse, mégse szomorú.
    Ó szürke, szép, komoly ború!

    Ti szürke tenger-távolok,
    Lám én is, én is itt vagyok!
    Az a hatalmas, furcsa szél,
    Amely nem tudni merre kél,
    Eddig sodorta csónakom,
    S most ülve szürke partokon
    Fontolgatom, elmélgetem
    Haminchatéves életem.

    Mily különös, hogy itt vagyok,
    Hogy hallom az örök habot
    A véghetetlen ég alatt.
    Hogy annyi minden elmaradt,
    Hogy annyi volt és annyi van,
    És el fog ülni nyomtalan:
    Mint harsogó hullámhadak
    A fövenyen elomlanak.

    Mily különös: Ma itt vagyok,
    És holnap tán már új habok
    És friss szelek ölelik át
    Életem ingó csónakát,
    Új tengerek és új egek,
    Új szürkeségek intenek:
    S holnapután új partokon
    A régi zúgást hallgatom.

    Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
    Mi jöhet új elémbe még?
    Amit a szív tud sejteni,
    Ami emberi s isteni
    Engedtetett a Föld színén:
    Mindent megértem, éltem én.
    Már minden volt. Hogy élhetem
    Még gazdagabbá életem?

    Ha jönne most az alkonyat,
    Amely bezárja útamat,
    Úgy hagynám itt a szép nyarat:
    Békétlen vágyam nem maradt.
    Úgy hajtanám le arcom én
    A hívó Isten kebelén,
    Mosolygón, érten, gazdagon,
    Halk Tedeummal ajkamon.

    De hogyha élnem méretett,
    Ha zúgnak még a tengerek,
    És ismeretlen partokon
    Kell még kikötni csónakom:
    Kedves nekem az Akarat,
    Melytől vitorlám megdagad,
    S amely hajóznom rendelé
    A láthatatlan part felé.

    Csak zúgjatok, őrök habok:
    Én is egy kis hullám vagyok.
    Testvér nekem a mélyi dal,
    S a lelkem rá rímet sugall.
    Ó édes ülni köztetek,
    Hullámok, rímek, életek,
    S hallgatni szívem halk dalát:
    Az öröklét mély dallamát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.

    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.

    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.

    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.

    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.

    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vargha Gyula: A bölcső és a koporsó között

    Rég elhagyám az enyhe révet,
    Hátam megett már évre évek
    Úgy torlanak, mint tengerár,
    S új rév, koporsóm csendje vár.
    Csalóka fény nyomát csapáztam,
    De néha gyöngyöt is halásztam,
    S azt képzelém bolond-vakon,
    Hogy kincseket visz csolnakom.
    De most, hogy már a révbe térek,
    Látom: a gyöngyök mit sem érnek,
    S kaviccsal partra szállni kár,
    Hadd nyelje bé a tengerár.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Baka István: A tengerhez

    (К морю)

    Tenger, te szüntelen idegroham
    Önmagad kényszerzubbonyában,
    Örökké habzó száj – megláttalak,
    S mindjárt pofádba köpni vágytam.

    Te, rángógörcsök végtelenje, tenger,
    Hazámat körbe-körbe rázod –
    Te őrjíted meg sós gyűlöleteddel,
    Hogy eleméssze a világot?

    Nyál tengere, amit összefröcsögtek
    Kongresszusok küldöttei,
    Sirályok őrködnek fölötted:
    Iljics dús szemöldökei.

    Partodon állva nézem én:
    Hullám vonul hullám után dörögve,
    Mint november hetedikén
    Menetelők a dísztribünt köszöntve.

    Ó, szovjet népek tengere, belőled
    Vízcseppként párolognék el, de menten
    Határőr jön kutyával, s visszazökkent
    Álmomból, elkérve a dokumentem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Oscar Wilde: Szerenád

    Fordító: Rácsai Róbert

    Tisztán fúj a nyugati szél
    az Égei tengeren át,
    s a titkos márványlépcsőnél
    gályám várakozik terád.
    Nézd bíborszín vitorlámat,
    szunnyad a várban az őrszem,
    hagyd ott liliom-ágyadat,
    gyere hozzám, gyere, Hölgyem!

    Nem fog jönni, ismerem jól,
    nem érdekli hű eskü sem,
    kevés jót szólhatok arról,
    ki ily tiszta s ily kegyetlen.
    Nőknek a szív csupán játék,
    bánják is a szív fájdalmát!
    S én, a szívem szeretetét
    mindhiába pazarlom rád!

    Kormányos, a valót mondjad,
    nézd, nem aranyhaj csillog ott?
    Vagy csupán ragyogó harmat,
    mely virágszálon lecsorgott?
    Mit látsz arra, jó matrózom,
    Hölgyem kezét, liliomot?
    Vagy csak fényt a hajóorron,
    talán az ezüst homokot?

    Nem! Ez nem ragyogó harmat,
    s nem is fodros ezüst homok;
    ő az! Nézd az aranyhajat,
    keze, mint a liliomok!
    Gyerünk, irány Trója földje,
    húzd jó matróz a lapátot,
    élet s öröm királynője,
    itt hagyjuk a Hellén partot!

    Lassan sápad s kékül az ég,
    egy órát pihen a csendben;
    fedélzetre, jó legénység!
    Gyere Hölgyem, messze innen!
    Kormányos úr, irány Trója!
    Húzd jó matróz az evezőt!
    Ó, én szívem választottja,
    mindörökre imádom őt!

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Silentium Amoris* 

    Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
    Visszaűzi komor barlangjába
    A fakó és vonakodó holdat
    Mielőtt dalolna a csalogány,
    Úgy némít el Szépséged, s mindahány
    Szép énekem elhagyja dallama.

    És mint hajnalban a sík réten át
    Szárnyain száguld a szél féktelen,
    Durva csókjától megtörik a nád,
    A zene hangszerét tönkretéve,
    Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
    Ha túlzott, elnémul a szerelem.

    De szemeimben biztosan láttad,
    Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
    Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
    Más ajkáról a dalt te vigyázod,
    S néma énekek, sosemvolt csókok
    Céltalan emlékét én megtartom.

    * A szerelem csendje (lat.)

    Rácsai Róbert

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Les Silhouettes

    Fordító: Hárs Ernő

    A tenger csupa szürke folt.
    Elcsendesült az enyhe szél,
    s akár egy hervadó levél,
    úszik a víz színén a hold.

    Halvány homokon fekete
    csónak pihen. Matrózgyerek
    mászik belé. Vígan nevet,
    s az estben megcsillan keze.

    Szalonkák hangját hallani
    a füves domb felől, ahol
    kibukkannak az ég alól
    az aratók árnyékai.

    Forrás: Magyar Bábel