Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Parttalan tenger ringat csendesen.
Kicsiny virág vagyok,
Fehér virág vagyok,
Ringó virág végtelen vizeken.
Kicsiny virág vagyok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött,
Hűvös, temető mélységek fölött
Hintáznak a habok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött
A tenger lelke zúg,
A mélységek lelke zúg,
S ezüst hullámok árja hömpölyög.
A tenger lelke zúg.
A végtelen víz: ez az én hazám.
Végtelenség, te vagy az én hazám,
És én a koszorúd.
A végtelen víz: ez az én hazám,
A tenger az enyém,
A minden az enyém,
A fénymámoros örök óceán.
A tenger az enyém.
Öröktüzű nap fönn a kék egen:
Ringó virág végtelen vizeken,
Téged imádlak én.
Forrás: Lélektől lélekig
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó –
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
Képes Géza fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A parti sziklák
A költő szólna – és így kezdené:
Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
Ők s a tenger méltó ellenfelek.
De én láttam e sziklák sebeit,
A sötét sebeket,
A fantasztikus repedéseket.
S hallottam a víz-vájta kavernákban
Lentről feldübörögni
A lassan mégis győztes elemet.
S tudtam: az idő csak neki segít,
Őt pártfogolja csak.
A parti sziklák szertemállanak.
És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
A szikla vére: egy kevés homok
Naponta elpereg.
Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.
Nem loccsan égig a tenger vize
És elmarad a tragikus bukás.
Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
Ha véget ért a felmorzsoltatás.
Forrás: Lélektől lélekig
Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.
A selyemhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.
Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!
Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!
Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.
Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rám sötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedül a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
Forrás: Lélektől lélekig
Én még sosem láttam a tengert.
Nem álltam partja homokjában,
hűs vize nem ölelt,
hulláma nem ringatott.
Nem láttam felette felkelni
vagy lenyugodni a napot,
víztükrében az éjszaka csillagait,
vagy az ég kékjét.
Nem csapta szélvihar arcomba
sós vízcseppjeit,
soha nem éreztem illatát
és nem láttam a háborgó vízbe
csapódó villámokat.
De néha elképzelem,
hogy ott vagyok és látom.
Úgy érzem, hazaértem,
megtaláltam otthonom.
Érzem érintését testemen,
ringat csillagfénytől ezüst
hullámain és úgy ölel,
olyan szerelmesen,
miként most csak
vágyaimban, kedvesem.
Forrás: Lélektől lélekig
A komor éj már közelít,
üvöltő vad vihar süvít,
hasas felhők sötétlenek
a szél-szántotta sík felett;
a vadász bukdácsol haza,
fészkére száll a vadkacsa,
pusztán csak én nem nyughatom,
Ayr, elhagyott szép partodon.
Az ősz gyászolja déresett
kalászait, a földeket;
tajtékot hány a szennyes ég,
tompán morog a messzeség:
vérem fagy, lelkem látja már,
hogyan dobál a tengerár;
örvény, sötét halál fogad,
elvesztve, Ayr, szép partodat.
Nem félek én a tengeren,
bömbölhet, zúghat féktelen,
nem tántorít el száz halál,
ha eltalál, hát eltalál:
de szívem mégis megszakad
a mérhetetlen súly alatt,
kín, fájdalom, emlék szorít,
elhagyva Ayr szép partjait.
Ég áldjon, dombok, hajlatok,
ugarok, szittyós nádasok;
hadd kergetem ábrándjaim
letűnt szerelmek romjain!
Békével fáradt vállamon,
barát, ellenség – búcsúzom!
A lelkem csordultig teli;
ég áldjon, Ayr szép partjai.
(Kormos István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong,
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.
Forrás: Lélektől lélekig
