https://verskucko.com

Címke: tenger

  • Sík Sándor: Virág a tengeren

    Parttalan tenger ringat csendesen.
    Kicsiny virág vagyok,
    Fehér virág vagyok,
    Ringó virág végtelen vizeken.

    Kicsiny virág vagyok.
    Nagy, feneketlen mélységek fölött,
    Hűvös, temető mélységek fölött
    Hintáznak a habok.

    Nagy, feneketlen mélységek fölött
    A tenger lelke zúg,
    A mélységek lelke zúg,
    S ezüst hullámok árja hömpölyög.

    A tenger lelke zúg.
    A végtelen víz: ez az én hazám.
    Végtelenség, te vagy az én hazám,
    És én a koszorúd.

    A végtelen víz: ez az én hazám,
    A tenger az enyém,
    A minden az enyém,
    A fénymámoros örök óceán.

    A tenger az enyém.
    Öröktüzű nap fönn a kék egen:
    Ringó virág végtelen vizeken,
    Téged imádlak én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Azt hittem

    Én azt hittem, hogy mindig kék,
    ragyogó tükör a tenger,
    s hogy rejtett aranyszemecskék
    kincsével tele az ember.

    Hogy járva a tengert, szembe kell
    szállni merészen a széllel,
    s akkor a hajós csodákra lel,
    az idő nagy titkokat érlel.

    Szálltam hát, Végtelen, feléd:
    hullámok pörölye paskolt.
    Ég s víz határa s a tengerfenék
    derengett: messzi, deres folt.

    S akkor megtudtam, hogy csak néha,
    nagyritkán kék a tenger,
    és hogy üres és szürke, még ha
    csillog is sokszor, az ember.

    Láttam földet, hol nincs tó, se folyó –
    por és rög, semmi más:
    nincs aranyszem a porban, melyből ott
    gyúrják az ember fiát.

    De tudtam: Nincs szebb feladat,
    mint vágyva előre törni:
    keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
    s szeretni, és gyűlölni.

    És látni, hogy néha szürke homályon,
    átragyog kéken a tenger,
    s tudni: tisztább öröm nincs a világon
    mint az, ha ember az ember.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Parti sziklák

    A parti sziklák
    A költő szólna – és így kezdené:
    Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
    Ők s a tenger méltó ellenfelek.

    De én láttam e sziklák sebeit,
    A sötét sebeket,
    A fantasztikus repedéseket.
    S hallottam a víz-vájta kavernákban
    Lentről feldübörögni
    A lassan mégis győztes elemet.

    S tudtam: az idő csak neki segít,
    Őt pártfogolja csak.
    A parti sziklák szertemállanak.

    És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
    A szikla vére: egy kevés homok
    Naponta elpereg.
    Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.

    Nem loccsan égig a tenger vize
    És elmarad a tragikus bukás.
    Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
    Ha véget ért a felmorzsoltatás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Ölelés

    Én még sosem láttam a tengert.
    Nem álltam partja homokjában,
    hűs vize nem ölelt,
    hulláma nem ringatott.
    Nem láttam felette felkelni
    vagy lenyugodni a napot,
    víztükrében az éjszaka csillagait,
    vagy az ég kékjét.
    Nem csapta szélvihar arcomba
    sós vízcseppjeit,
    soha nem éreztem illatát
    és nem láttam a háborgó vízbe
    csapódó villámokat.

    De néha elképzelem,
    hogy ott vagyok és látom.
    Úgy érzem, hazaértem,
    megtaláltam otthonom.
    Érzem érintését testemen,
    ringat csillagfénytől ezüst
    hullámain és úgy ölel,
    olyan szerelmesen,
    miként most csak
    vágyaimban, kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Burns: A komor éj

    A komor éj már közelít,
    üvöltő vad vihar süvít,
    hasas felhők sötétlenek
    a szél-szántotta sík felett;
    a vadász bukdácsol haza,
    fészkére száll a vadkacsa,
    pusztán csak én nem nyughatom,
    Ayr, elhagyott szép partodon.

    Az ősz gyászolja déresett
    kalászait, a földeket;
    tajtékot hány a szennyes ég,
    tompán morog a messzeség:
    vérem fagy, lelkem látja már,
    hogyan dobál a tengerár;
    örvény, sötét halál fogad,
    elvesztve, Ayr, szép partodat.

    Nem félek én a tengeren,
    bömbölhet, zúghat féktelen,
    nem tántorít el száz halál,
    ha eltalál, hát eltalál:
    de szívem mégis megszakad
    a mérhetetlen súly alatt,
    kín, fájdalom, emlék szorít,
    elhagyva Ayr szép partjait.

    Ég áldjon, dombok, hajlatok,
    ugarok, szittyós nádasok;
    hadd kergetem ábrándjaim
    letűnt szerelmek romjain!
    Békével fáradt vállamon,
    barát, ellenség – búcsúzom!
    A lelkem csordultig teli;
    ég áldjon, Ayr szép partjai.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László – Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.
    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig