https://verskucko.com

Címke: tenger

  • Reményik Sándor: Parti sziklák

    A parti sziklák
    A költő szólna – és így kezdené:
    Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
    Ők s a tenger méltó ellenfelek.

    De én láttam e sziklák sebeit,
    A sötét sebeket,
    A fantasztikus repedéseket.
    S hallottam a víz-vájta kavernákban
    Lentről feldübörögni
    A lassan mégis győztes elemet.

    S tudtam: az idő csak neki segít,
    Őt pártfogolja csak.
    A parti sziklák szertemállanak.

    És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
    A szikla vére: egy kevés homok
    Naponta elpereg.
    Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.

    Nem loccsan égig a tenger vize
    És elmarad a tragikus bukás.
    Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
    Ha véget ért a felmorzsoltatás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Ölelés

    Én még sosem láttam a tengert.
    Nem álltam partja homokjában,
    hűs vize nem ölelt,
    hulláma nem ringatott.
    Nem láttam felette felkelni
    vagy lenyugodni a napot,
    víztükrében az éjszaka csillagait,
    vagy az ég kékjét.
    Nem csapta szélvihar arcomba
    sós vízcseppjeit,
    soha nem éreztem illatát
    és nem láttam a háborgó vízbe
    csapódó villámokat.

    De néha elképzelem,
    hogy ott vagyok és látom.
    Úgy érzem, hazaértem,
    megtaláltam otthonom.
    Érzem érintését testemen,
    ringat csillagfénytől ezüst
    hullámain és úgy ölel,
    olyan szerelmesen,
    miként most csak
    vágyaimban, kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Burns: A komor éj

    A komor éj már közelít,
    üvöltő vad vihar süvít,
    hasas felhők sötétlenek
    a szél-szántotta sík felett;
    a vadász bukdácsol haza,
    fészkére száll a vadkacsa,
    pusztán csak én nem nyughatom,
    Ayr, elhagyott szép partodon.

    Az ősz gyászolja déresett
    kalászait, a földeket;
    tajtékot hány a szennyes ég,
    tompán morog a messzeség:
    vérem fagy, lelkem látja már,
    hogyan dobál a tengerár;
    örvény, sötét halál fogad,
    elvesztve, Ayr, szép partodat.

    Nem félek én a tengeren,
    bömbölhet, zúghat féktelen,
    nem tántorít el száz halál,
    ha eltalál, hát eltalál:
    de szívem mégis megszakad
    a mérhetetlen súly alatt,
    kín, fájdalom, emlék szorít,
    elhagyva Ayr szép partjait.

    Ég áldjon, dombok, hajlatok,
    ugarok, szittyós nádasok;
    hadd kergetem ábrándjaim
    letűnt szerelmek romjain!
    Békével fáradt vállamon,
    barát, ellenség – búcsúzom!
    A lelkem csordultig teli;
    ég áldjon, Ayr szép partjai.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László – Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.
    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig