A kötélzetre köd terül,
vad hold ural szeles eget,
mint oroszlán szeme mered
barnás fellegsörény mögül.
A bundás kormányosfiút
mint árnyat veti a setét,
a gépházban dohog a gép,
acél járja, járja a rúd.
Szétszórt vihar hagyott nyomot
a dalmahodó kupolán:
nem egy sárga tajtékfonál
hullámokon mint csipke fut.
Fordító: Israel Efraim
Forrás: Magyar Bábel
egy amorgoszi lap Széki Patka Lászlónak
A szigeteket bizton kiemelted
a Tenger titka egyenletéből
két sziget – két ember
az egyik nő a másik férfi
s állnak a táblánál jók és rosszak
ám a művelet véglegességét
befejezettségét egyikük sem érti…
a nő talán érzi de ez most kevés
amikor a Tenger a Tenger a Tenger
monoton ragaszkodása enyhül
hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
ahol már a téli part csak sivár föveny
a forró fehér tegnap még szinte lávázó
homok most fagyottan pereg a talp alá
a boldog nagy könnyek legszebb ideje
elkövetkezik egy szigeten
azoknak akik már megtalálták végső
biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
növekszik épül s dacol idővel korral…
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Hegytetőn volt az a szoba,
nem is szoba, csak ágy és ablak.
Aludt, de engem valami
megindított, hogy felriadjak,
s az üvegen áradt a tó,
már nappali fényét kibontva,
s szélfutta, párás szárnyakon
egyetlen korai vitorla
magányosan és boldogan
úgy szállt a puszta ragyogáson,
úgy szállott érintetlenül
a vízen-égen az a vászon,
úgy szállott az örök vizen,
minthogyha én, kezdetek óta.
De fölébredtek karjai,
s én hullottam, akár a tóba.
Forrás: —
⭐
kétféle fordításban: –
Így fordítja Valerij:
„Utas, ha meglátod a tengert
s egyszer megcsúszol itt
gondold meg, mit dobsz el magadtól:
az idő változik.”
Így fordítja Macuda-szan:
„Vándor, most megláttad a tengert:
csúszós a sziklapart.
Szórd szét a sárga virág magvát,
majd esőben kihajt.”
Forrás: —
A régi holdat látom még az égen,
De már nem látom régi magamat,
Az egész idegen végtelenségben
Szegény valóm oly magára maradt.
Hiába keresek egy társat erre,
Hiába keres engem valaki,
Mint a hajó, amely a nyílt tengerre
Kifutott s nem tud révbe tartani.
Forrás: MEK
(fordította: Szabó Ferenc)
Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
viharon áttörve a teste felmerül,
a tenger éppen napra hányta keserűn,
a kínok gyémántjából lép ki nyögve.
Feldereng mosolya, majd hószín karján,
mit sírva néz a véres vállú napkelet,
a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
hosszú hajától borzong öle táján.
Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
beitta már csókját a szökellésnek,
de játszi szeme ezer szálló s álnok
szikrát vegyít be a víznevetésbe —
a habok hűtlen táncán vészvillámok.
Forrás: Magyar Kurír
Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.
Forrás: DIA
Mondd, Kedvesem, milyen,
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: – félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
– milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!
Forrás: Magyarul Bábelben
.
A vizek felett kiált a szélkiáltó:
Kié? Kié?
Lecsap a megbűvölt halakra,
parti sópiramisokra,
s a lepárlott só szerteragyogja
az elzuhanó végzetet.
S úgy tetszik: minden felett
ez a kiáltás lebeg,
hogy már születésem előtt
tulajdonjogom ledőlt.
Kié? Kié?
a földé, a sóé, a tengereké?
A tenger a tartós palackoké,
a partvonal a pénzes pasasoké,
övék a hé, a ká meg a pé.
Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
az arcvonal az orcátlanoké –
Kié? Kié?
A piramis, akié, azé a föld,
a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
eltűnnek hallgatagon.
Lényemet én is elhagyom.
Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
meg a heg,
a te világos kézfogásod
s a forradalmak sóhaja –
isten veled.
Bebalzsamozva, szépségektől holtan
az vagyok én most, aki sose voltam,
aki töretlen derekával tüntet:
az vagyok én itt, akit sose ütnek.
Tengerre nézve, heverve az ágyban,
láttál-e engem a bíbor szobában?
Iszom az óbor fekete-pirossát,
levelet, verset nem is írok hozzád.
Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.
