Címke: teremtés

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

    Sötét és semmi voltak: én valék,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
    És a világot szültem gyermekűl.
    Mindenható sugárral a világ
    Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
    A semmiségnek pusztaságait,
    S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
    A Mind, előállt. Hold és csillagok,
    A menny csodái lőnek bujdosók
    Kimérhetetlen léghatárokon.
    Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
    A test megindúlt, tett az új erő,
    S tettekkel és mozgással gazdagon
    Megnépesűlt a puszta tér s idő,
    Föld és a tenger küzdve osztozának
    Az eltolt légnek ősi birtokán;
    Megszünteté a tenger habjait,
    S melyet haraggal ostromolt imént,
    Most felmosolyga mélyiből az ég;
    S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
    Virágruhába öltözött a föld.

    A por mozogni kezdett és az állat,
    S királyi fejjel a lelkes porond,
    Az ember lőn, és folytatá faját,
    A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
    Sötét és semmi vannak: én vagyok,
    A fény elől bujdokló gyászos Éj. –

    A féreg, a pillanat búboréka,
    Elvész; idő sincs mérve lételének.
    Madárt a szárny, a körmök állatot
    Nem váltanak meg, kérges büszke fát
    Letesznek századoknak súlyai.
    Az ember feljő, lelke fényfolyam,
    A nagy mindenség benne tűkrözik.
    Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
    Merőn megbámúl földet és eget;
    De ifjusága gyorsan elmulik,
    Erőtlen aggott egy-két nyár után,
    S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

    Kiirthatatlan vággyal, amig él,
    Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
    Halandó kézzel halhatatlanúl
    Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
    Még a hiúság műve van porán,
    Még kőhegyek ragyognak sírjain,
    Ezer jelekkel tarkán s fényesen
    Az ész az erőnek rakván oszlopot.

    De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
    Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
    Fáradtan ösvényikből a napok
    Egymásba hullva, összeomlanak;
    A Mind enyész, és végső romjain
    A szép világ borongva hamvad el;
    És hol kezdve volt, ott vége lesz:
    Sötét és semmi lesznek: én leszek,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  •  Kosztolányi Dezső VIGYÁZZ

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhitatos várakozására
    s remegjen által a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből,
    Ő, a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak s kész a bűn
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Juhász Ferenc: Esti könyörgés

    Néhány évet adj még nekem
    Természet: néma, mohó Istenem,
    titok, enigma, köd-hús sejtelem,
    láng-hit, láz, teremtés-türelem.
    Mielőtt létem abbahagy
    mágnes-csókommal ráragad
    hűségem, s nézzek prizma-süveg
    rózsákkal, mint a kékzománc legyek.
    Mert élni, élni, élni jó!
    Hömpölyögni, mint a folyó,
    zöld lázzal nőni, mint a fű,
    a teremtés-tekintetű.
    Zokogni, mint a szomjúság,
    nyögni, mint a télfújta fák
    agancs-ablakain a fény-dolog:
    a celofán-szél zúz, átzuhog.
    Adj még néhány évet nekem
    szívembe-rejtett Istenem:
    lehessen újra énekem,
    dal, éposz, mámor, értelem.
    Néhány egyszerű költemény,
    világ-varázsból küldemény,
    mindennapi föltámadás,
    az életre csodálkozás.
    Amit kérek, az nem kevés:
    világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
    idő-rohadt történelem,
    mindig láz, sose félelem.
    Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
    fekete vágy, vér-erjedés,
    halálig tartó szerelem,
    a test lángja: nemi győzelem.
    Mert élni, tenni azt ami
    nem a semmi, de a valami!
    Házra rátenni a tetőt.
    Aztán várni a temetőt.
    Aztán majd úgyis földbe szállok,
    befogadnak az óceánok,
    mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
    rakétával kilőtt tengeralattjárót.
    Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
    Jajtalan süllyedésem az utolsó.
    S fölöttem a Mindenség virágzik.
    Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Zelk Zoltán: Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    Megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét, síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: Sok súlyos álom

    Sok súlyos álom háborít gyakorta,
    amilyen álma senkinek se volt,
    és lelkem mint az óriás retorta,
    amelyben egykor Isten főztje forrt,

    midőn a világ tésztáját sodorta
    remekké gyúrva a sötét gomolyt,
    hogy bár nem édes, ékes lett e torta,
    s díszíti felül a nap és a hold.

    Így lelkem új világok vegyedénye,
    de zárt edény és szája, csőre nincs;
    az én szobámnak nem nyílik redőnye,
    az én kincsem elásott, néma kincs,
    az én álmom felejtett, régi álom:
    saját szívemnek kulcsát nem találom.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
    És mondjatok hálát neki,
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Bede Anna: Teremtés

    Tudom, hogy lehetetlen.
    Azért csinálom!
    Légvár – bevehetetlen.
    Halálos álom.

    Tudom, hogy megtorpanok.
    Erősebb nálam.
    Tengerre szállnék gyalog,
    lehúz az áram.

    Szemembe árad a fény,
    igéz a Minden;
    szavakba hogy önteném?
    Messze van innen,

    hol renddé rendeződik,
    mi volt s mi lesz még,
    s az ég leér a földig…
    Tenni szeretnék!

    Teremteni világot,
    egyet az Egyben.
    De térdig sárban állok.
    Ki húz ki engem?

    Istennek sem volt tréfa,
    pedig ő isten…
    Megingok nagyon néha
    erőben, hitben.

    Lehetetlent akarok
    esztelen áron.
    Tudom, hogy belehalok.
    Azért csinálom.

    Forrás: Art-Poétika

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágének

    Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
    világokat tudnánk emelni s rontani.
    Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
    pergő csillagoknak avarán léphetnél.

    Ha vaskarom átfonna, ha tejkarod átfonna,
    napoknak, holdaknak járása más volna.
    Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
    nem volna virradat, nem volna alkonyat.

    Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
    az Úristen szíve is gyorsabbat dobbanna.

    Forrás: Szívzuhogás