Címke: teremtés

  • Áprily Lajos: Templom

    Szóltam: Uram, az én imám merész,
    a templom-ívük keskeny és nyomott.
    És szólt az Úr: Fiam, légy építész,
    magadnak építs bátor templomot.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Juhász Gyula: KÉRDÉS

    Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
    Magányos-e a szörnyű végtelen,
    Egyedül állasz a világ fölött,
    Mint óriás rab, örök száműzött?

    Mikor teremtő szent láz tüze éget,
    Nem kutatod-e át a mindenséget,
    Hogy valakire lelj, aki megért
    S veled csodálja lelked remekét?

    Nem dobban-e meg óriás szíved,
    Mikor szavadra egy világ siket
    S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
    Egek egébe néző örök szikla?

    Talán szíved nincs. Közönyös szemed
    E mély világ titkára rámered
    S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
    Hervadt rózsára, eltiport vetésre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Az én dalom

    A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
    – Most megindulnak benne a dalok!
    Már sírja lágyan viasz-könnyeit,
    Padlóra hulló bús akkordjait,
    Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
    E sosem hallott szép melódiát.

    És kirepül kéményen ablakon,
    A Napba néz és tántorog vakon.
    Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
    Kis törött szárnyú énekesmadár.
    De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
    – És feltámad… – és többé nem adom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A Vág ritmusai

    A Vág születése

    Reggel, ragyogó.
    Rezgő füveken
    Hűs hajnal harmata csillog.
    – Születő nap, ébredő hegyormok,
    Kelő világ, köszöntelek!

    Repeső reggeli szellőn,
    Zúgó rengetegek
    Rejtelmes öléről
    Ama hajdani hajnal
    Himnusza száll,
    Kitörő nagy erők,
    Omló hatalmak,
    Születő világok
    Ritmusai.

    Ti komoly hegyek itt koszorúban,
    Keresztapái ti a Vágnak,
    Beszéljetek ama napról,
    Amikor leküzdte a kő erejét
    A teremtő vizek hatalma,
    Mikor kitört az ár,
    És megszületett az új világ.

    Itt morajlott a tenger,
    A hegytitánok lelke.
    Innen akart alárohanni
    A hívogató völgyi világba.
    De a bércek lánca
    Azt mondta: Nem!

    Ide folytak mind, mind,
    Az erdők könnyei:
    Kicsiny patakok,
    A hegyek haragja:
    Rohanón letörő vizek árja.
    Ide küldte a föld
    Tűzmelle hevét:
    A mélységből a magasba szökő
    Források erét.
    Törtetve törtetett
    Mind, mind lefelé.
    De a kemény kőporkolábok ajka
    Azt mondta: Nem!

    Itt forrt a tenger ölén,
    Itt küzdött pihenéstelenül
    A sziklavilágok minden ereje.
    Itt ásta a kő kebelét
    Omló vizek hatalma.
    Itt küldte szét
    A vad áradatokat
    Rontó haragja a tenger szívének.
    A hallgató habok
    Itt zúgtak harci éneket.

    Sirályok vijjogó dalában,
    Üvöltő szélvészek szavában,
    Itt született meg a tengerek ajkán
    Világteremtő harcok himnusza.

    De a mogorva sziklazsarnok
    Azt mondta: Nem!

    És egy csatás nagy éjszakán
    Fölkelt a tenger.
    Zúgtak az erdők,
    Zúgtak az ormok,
    A vizek tomboltak
    Szilajon, szilajon.
    Vad szelek jártak,
    A völgyek nyögtek,
    Sziklák dübörögtek,
    Villámok kerengtek,
    Sziklasorok rengtek.
    Az árban, a zajban, az éjben
    Ropogva ropogtak a mélyben
    A kővilág ős gyökerei mind.
    – Fölkelt a tenger!

    Az ébredő hajnal
    Egy új világot látott megszületni,
    Egy ifjú, győzelmes világot.
    Széttört a szirtbilincs,
    Győző vizek árja
    Hömpölyögve rohant le
    A völgy szorosán.

    Mikor a születő napfény
    Kilebbent a hegyek fölé:
    Lenn, magavájta ösvényén,
    Életet ontó ifjú vizével,
    Hullámai ringva-dalolva
    Győző erők dalát,
    Megszületett a hegyek folyója,
    Megszületett a Vág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Egy hangszer voltam…

    Egy hangszer voltam az Isten kezében,
    Ki játszott rajtam néhány dallamot,
    Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
    Azután összetört és elhagyott.
    Most az enyészet kezében vagyok,
    De fölöttem égnek a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-oduban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket maga-magának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

    Sötét és semmi voltak: én valék,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
    És a világot szültem gyermekűl.
    Mindenható sugárral a világ
    Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
    A semmiségnek pusztaságait,
    S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
    A Mind, előállt. Hold és csillagok,
    A menny csodái lőnek bujdosók
    Kimérhetetlen léghatárokon.
    Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
    A test megindúlt, tett az új erő,
    S tettekkel és mozgással gazdagon
    Megnépesűlt a puszta tér s idő,
    Föld és a tenger küzdve osztozának
    Az eltolt légnek ősi birtokán;
    Megszünteté a tenger habjait,
    S melyet haraggal ostromolt imént,
    Most felmosolyga mélyiből az ég;
    S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
    Virágruhába öltözött a föld.

    A por mozogni kezdett és az állat,
    S királyi fejjel a lelkes porond,
    Az ember lőn, és folytatá faját,
    A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
    Sötét és semmi vannak: én vagyok,
    A fény elől bujdokló gyászos Éj. –

    A féreg, a pillanat búboréka,
    Elvész; idő sincs mérve lételének.
    Madárt a szárny, a körmök állatot
    Nem váltanak meg, kérges büszke fát
    Letesznek századoknak súlyai.
    Az ember feljő, lelke fényfolyam,
    A nagy mindenség benne tűkrözik.
    Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
    Merőn megbámúl földet és eget;
    De ifjusága gyorsan elmulik,
    Erőtlen aggott egy-két nyár után,
    S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

    Kiirthatatlan vággyal, amig él,
    Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
    Halandó kézzel halhatatlanúl
    Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
    Még a hiúság műve van porán,
    Még kőhegyek ragyognak sírjain,
    Ezer jelekkel tarkán s fényesen
    Az ész az erőnek rakván oszlopot.

    De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
    Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
    Fáradtan ösvényikből a napok
    Egymásba hullva, összeomlanak;
    A Mind enyész, és végső romjain
    A szép világ borongva hamvad el;
    És hol kezdve volt, ott vége lesz:
    Sötét és semmi lesznek: én leszek,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  •  Kosztolányi Dezső VIGYÁZZ

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhitatos várakozására
    s remegjen által a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből,
    Ő, a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak s kész a bűn
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Kedvesch versek