Egy hattyú alszik a tavon
Mint rózsa, úgy lebeg,
léte folyékony s olvadó,
akár a fellegek.
Néhány árnyék a vízre ül,
Mert nem talál haza –
Nem is árnyak talán, csupán
fenyőfák sóhaja.
A hattyúk nem is rózsák,
De víziangyalok,
Az ég álmodja őket,
Ha olykor andalog.
Forrás: Lélektől lélekig
Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szivemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
Forrás: Lélektől lélekig
Körös-körül rút ingovány.
Itt sohasem úszik sovány
csolnak,
mit habok locsolnak.
Evezhetnél bármily daccal,
nem bírnál e sűrű zaccal.
Ha lép a láb,
cuppan a láp.
Elsüllyedsz bokáig,
aztán meg tokáig,
s ott sínylődsz sokáig,
míg a gáz
és a láz
a tested rázza,
s leigázza.
A víz szinte kásás.
Benne zöldell nád, sás,
a sok kígyó, béka,
és madár hajléka…
Káka tövén, – tolla töltő –
Ül magában s költ a költő.
Forrás: Lélektől lélekig
egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott –
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.
Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Ide húzódott vissza életem,
itt a tetők és vágyak nem merészek.
Szemem szelíd erdőn legeltetem,
de lehet, hogy az erdőn túlra nézek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ingó árnyékunk összeér,
esőhízott lombok remegnek,
száradó madarak csevegnek,
napfoltokat rezget a szél;
zöld tenyeredben ringok én,
te emelsz vízirózsaszőnyeg,
víz lettél? lágy hullámok nőnek,
te hűlsz, te melegszel körém?
Párában zsibbadó karok
üresen nyúlnak ki utánad,
– elfelejtem mit akarok –
illattal érinted a számat,
megcsókolsz átfutó eső.
Most felleg vagy? emelkedő?
eltűnsz a téged kereső
vágyó szemek látóteréből,
átlátszó, fényes lebegő.
Képlékeny lettél? légnemű?
betöltöd a teret köröttem.
Átengedsz. Hangtalan kinyílsz
s hangtalan bezárulsz mögöttem.
(1975. június)
Forrás: FB
Különös fa vagyok,
Feléd hajlít a szél.
Feléd suttognak ágaim,
Eléd hullnak virágaim.
Különös fa vagyok,
Tiéd az árnyam, lombom,
Koronám néked bontom,
Tiéd a rügyes tavasz,
S az álmodó telek.
Különös fa vagyok,
Minden évgyűrűmmel eljegyeztelek.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.
Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.
Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.
Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.
Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.
Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.
Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.
Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.
Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyenek vajon a virágok,
amikor senki sem néz rájuk,
s titokban levethetik bátran
minden ruhájuk?
Mint mutat vajon a kamilla,
aranyos övét ha megoldja,
s mit sem törődve azzal, hogy látják,
lerúgja fehér szoknya-virágát?
Hát a nőszirom milyen látvány,
mikor harisnya sincs a lábán,
s amiben éjjel-nappal tanyázik,
kék ingétől is megválik?
A bársonyvirág milyen lehet,
ha ruha nélkül didereg,
s csipkés szoknyája sincsen rajta,
pedig ugyancsak fázós fajta?
No és milyen a cinnia
karcsú derekát látni, ha
vörös katrincáját ledobja
egyenesen a porba?
Milyen a rózsa mindenek fölött,
ki a bál után levetkőzött,
s szirmokból varrt ünneplő ruháját
a virág-hercegek is megcsodálták?
De jó lenne, ha csak egy percre,
amit még senki se látott,
titokban meglesni, milyenek
a meztelen virágok!
Forrás: Lélektől lélekig
