Mintha szögesdrótot hullatnának
a láger-álmú sötét felhők:
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
mintha árammal volna töltve,
s hurkolódik pocsolyás
utakra, fákra, tetőkre.
Hol az ég?
A törpeség mindent beborít,
s az ember olyan gyámoltalan:
ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
akinek útja van.
Hol az ég?… Hol az ég?…
Sehol egy résnyi rés,
egy repedés
a pacsirtás kedvű messzeség
felé.
Úgy sír, sajog az ég,
hogy a föld is sír belé.
Sírnak a rügybe hervadt álmok;
sír az ázott szélben riadtan ringó
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
a parkokban, a tereken
zokog a szerelem.
A kegyetlen ég
fölitta a padokról édes melegét,
és napok óta
csak ontja, csak ontja:
ömlik sűrűn a sziszegő
szögesdrót-sűrűség.
Ez lenne hát a májusi áldás,
az áldott kenyérhozó
„Ó, irtóztató, irtóztató!”
Fuldokolnak a pocsolyák,
fojtogatják a tavak.
Szennyes kedvében
folyóvá dagadt
a patak.
Sír a sár.
Állok az ablaknál,
szemem könnybe lábad,
szánom a szerelmeseket
és sajnálom nagyon
a gyümölcsfákat.
Forrás: Lélektől lélekig
Vágyakozom az adakozásra, a jóságra és az örökkévalóságra –
a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
Vágyakozom a virágágyak virító színére,
az esőre, melyet a szél loccsant rám,
a micisapkás zsokéra, ki elmondja hogyan él,
hogy mindig elkölti, amije van.
Vágyakozom a vágtató „Hold-Szekérre”,
a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
A körbe keringő, sugaras nappalokra,
melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
mikor az ember csendes és engedelmes.
Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
a mérges, hegyi fák társaságára,
a babrálgató, a meleg-hasú szél közelségére,
a vigasztaló és a haragos szélre!
Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
ahol pókok tanyáznak,
a táltos ló emberre tekintő szemére!
Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!
Forrás: Lélektől lélekig
Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.
Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.
Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezek a fák.
a fák, a fák.
A napsugár felé, a tág
egekbe lustán nyújtózkodnak át
a fák.
Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
Zsibongva-élő összevisszaság
lélegzik és arcodba vág
az ág,
s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
a völgybe le, a hegyre fel.
A fák.
Meddig? Tovább.
Amerre nézel, itt és ott, a fák.
Zsongítanak, altatva, mint a mák,
és jönnek újra, rémszerűn, e fák.
A fák.
Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
semmit se tudva állanak,
fejem fölött, fejem alatt,
mint bűvös, ifjú csemeték,
mint agg, szakállas remeték
mindig kimérten, ridegen,
sok idegen, sok idegen.
A fák.
A némaságba, indák, reszelős
páfrányok közt cikáznak eszelős
rendben tovább a fák.
Ellenségesen, érthetetlenül
lesnek ki, mint a szem s a fül.
A fák.
De mondd, mi ez?
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz,
mely ágról-ágra pattan?
E suttogás, melynek nincs soha vége,
csak megtöri a csöndes csöndet és
remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
a szakadatlan, csöndes csöngetés?
Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
örök tenyészés és a tétova
ölelkezés a forró nyári lázba,
az élet, élet roppant tébolya?
Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
bús álmaikból a bús lombokat,
mint villany és hő meddő óceánba,
én árva ember, fájó gondolat.
Forrás: Lélektől lélekig
(Gergely Ágnes fordítása)
Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
mohos fa tövében – színarany kalitka –,
s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
s válladról a fűzős ing alá gurultak…
Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
Áldott jó esőcske arany viharzása!
Forrás: Lélektől lélekig
Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
tavaszi fényekkel hajnal játszik,
szerelem villan szemed tűzében.
Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes-gyönyör, futó sóhajában…
Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban,
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.
Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
idő kovácsolta, egy testben lélekben.
Forrás: Lélektől lélekig
Fel-alá sétált a macska,
Magasan forgott a hold.
Surranó rokona fölnézett
Rá, amint kóborolt.
Fekete Minnaloushe jajjal
Bámult a holdra: hideg,
Szeplőtlen fénye az állat
Vérét nem kímélte meg.
Minnaloushe szalad a fűben.
Kecsesen lendül a láb.
Táncolsz hát, Minnaloushe, táncolsz?
Ki megleli jó rokonát,
Mihez is kezdene máshoz?
Egyszer majd belefárad
A bókolásba a hold is,
Új táncra kedve támad.
Minnaloushe surran a fűben.
Holdfényes szerte a tér.
Fönt a magasban a szent hold
Új szakaszba ér.
Tudja-e Minnaloushe: fénylő,
Nyugtalan szembogarán
Újhold száll teliholdak,
Telihold újak után?
Minnaloushe surran a fűben,
Senki sem ér föl vele,
A változó holdra nyílik
Változó bölcs szeme.
(László Noémi fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
(Rónai Pál fordítása)
Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,
Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.
Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
Keze alatt, amely virágukat kibontja
És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.
Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
Magasztos moraját és elkísérném végig
Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
S kinyújtóznék az égig.
Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
Az ágak végein remegni minden ujjba.
S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,
Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.
S ha az éj közepén megindulna az orkán
S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
Győzelmi énekem!
S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.
S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.
Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
Forrás: Lélektől lélekig
