Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: Szívzuhogás
