Címke: testiség

  • Weöres Sándor: Pastorale

    Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
    s két szemgolyód egészen elsötétül.
    Forró lehed a vállgödrömbe szédül,
    nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
    A szíved lüktetése szíven üt,
    feszes indák fonódnak derekamra,
    te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
    élő koporsó, átfogsz mindenütt.

    Oldalam bordás tengerpartja mellett
    hogyan hullámzik a hasad, a melled!
    Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
    Megindulnak félelmes áramok,
    mint fellegárnyas föld felé a villám. —
    Aztán burkot von a könny a pupillán.


    Forrás: MEK

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Emlékszel? Mire?

    A perc után, a lobbanás után,
    a fényszárnyak, a robbanás után,
    melyben agyamtól a lábujjadig
    a mindenség végső határait
    bejárta bennünk isten gyönyöre,
    a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
    te is érezted, mint én, azt a jó
    lankadást, a visszazsugorodó
    életet, az emberit, amit én?
    Még ájult voltam, s bőröm felszínén
    valami nyugodt, ismerős meleg
    ömlött el: az újra-nyíló erek
    hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
    s az zsongatott és altatott: a szánk
    félrecsúszott: még éreztem, milyen
    édes voltál, és hogy a szerelem…
    Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
    mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

    Forrás: DIA


  • Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak

    És mikor újra megcsókoltalak,
    szólni se bírtál… Hangod szenvedő
    állat hangja volt: olvadni akarva
    símultak össze forró tagjaink
    s a szerelemtől szavunk elapadt.
    Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
    szegény kis állatom, mily részegen
    néztél föl rám! Milyen édes beszéd
    volt néma mosolyod, s mily túlvilági
    ez az egész szótlan odaadás!…
    Most is így látlak, te szép, remegő
    angyal és gyermek, virág és arany,
    oly félénken s mégis úgy bizakodva
    bújtál hozzám, mikor égő kezem
    s ajkam simogató hulláma melled
    bimbóiban gyönyörré merevült…

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Zsoltár

    Legyen áldott a Te neved,
    melytől most is remeg az éj.
    Áldott legyen a szégyened,
    amelybe elrejteztél.

    Magasztaltassék a Te neved,
    és arcodon a mályvák,
    és első pirulásodat
    angyalok zavartan imádják.

    Áldassanak örök mámorral
    s felujjongó idegek,
    és első remegéseid értem
    megszenteltessenek.

    Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
    legyen az égben kedves,
    s amivel Te megáldottál engem,
    legyen malaszttal teljes.

    Szenteltessék meg ajkadon a csók,
    fénylőbben, mint az ostya,
    és sóhajaid áhítatát
    zarándok sereg áhítozza.

    Gyönyörű felkent arcodat
    templomi zászlókra hímezzék.
    Imádják ölelésed
    kitárt-kar keresztjét.

    Testedre hintessék liliom,
    s amerről jöttél – pálma.
    Csípőidet szentelt olaj
    avassa, lehelje ámbra.

    Homlokodra glória nyíljon;
    galamb lebegjen, hol ledőltél,
    hol ég felé fordult az arcod,
    a helyet imádja örök tömjén.

    Magasztaltassék az idő,
    zümmögje zsoltár.
    Legyen kápolna e helyen,
    épüljön testednek oltár.

    Harang remegje majd tovább,
    mit bennem elringattál.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.
    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó husod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégitetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    1944

    Erato