Címke: titok

  • Móra Ferenc: Van minden szívnek…

    Van minden szívnek titkos rejteke,
    Amelybe senki nem láthat bele;
    Hisz magad elől is takargatod,
    Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

    Hanem azért sokáig érezed
    A fojtott sírást, halk lélegzetet
    Átaltörni a titkos rejteken.
    De valahára mégis csend leszen.

    Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
    Hogy ama rejtett zugba betekints;
    Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
    A zárt pedig a rozsda eszi meg.

    De egyszer aztán, egy ködös napon,
    Ha fojtogat az életunalom,
    Nem is tudod, hogyan, véletlenül
    A pókhálós kulcs elibéd kerül.

    Próbálod véle szíved rejtekét,
    Örülsz neki, hogy fordul benne még –
    Csak akkor kell sírnod keservesen,
    Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre – Misztérium

    Csak az a mély és szent igazság,
    Amit magába rejt a lélek,
    Idétlen semmi, játszi hívság,
    Amit leírok, elbeszélek.
    Rendelteték, hogy néhány ember
    Tépődjék, sírjon mindhiába
    S hogy meg ne értsék… Néhány ember
    Ezernyi éve így csinálja…

    Rendelteték, hogy dalba sírja
    Néhány szegény bolond a lelkét
    És hogy úgy sírja mindig dalba,
    Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
    Hogy amíg jár-kél a világon,
    Álmodozó bolondnak hívják,
    Hogy a lelkét borítsa ködlő,
    Dalokban zsongó, játszi hívság.

    Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
    Csak gyáva vágy az, ami vadság,
    Hisz lelkem minden pillanatja
    Romlást hozó, csodás igazság.
    Ködön keresztül, vaksötéten,
    Meg nem fejtett titkokba látok
    S átkozottként kell rejtegetnem
    Ezer csodás, igaz világot.

    Nagy éjeken szeretnék szólni:
    Nem, nem bírok tovább bilincset,
    Nem, nem bírok tovább titkolni
    Ennyi világot, ennyi kincset.
    Világrontó nyilatkozásnak
    Égből lopott lángjától égek!…
    …S miket leírok, elpanaszlok –
    Csak szóba ömlő semmiségek!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

    Köd előttem, köd mögöttem,
    Isten tudja, honnan jöttem.
    Szél hozott, szél visz el.
    Minek kérdjem, mért visz el?

    Sose néztem, merre jártam.
    A felhőkkel kiabáltam.
    Erdő jött, jaj be szép!
    Megcibáltam üstökét.

    Jött az erdő, nekivágtam.
    A bozótban őzet láttam.
    Kergettem, ottmaradt,
    Cirógattam, elszaladt.

    Ha elszaladt, hadd szaladjon,
    Csak szeretőm megmaradjon.
    Szeretőm a titok,
    Ő se tudja, ki vagyok.

    Isten tudja, honnan jöttem,
    Köd előttem, köd mögöttem.
    Szél hozott, szél visz el.
    Bolond kérdi, mért visz el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc – Csöndtelenül

    A „törvénytelen” szeretők nem
    fordítják fény felé az arcuk,
    mosolyuk is árnyékba rejtett
    s kétszer sötétebb a haragjuk.

    Szeretni kölcsönágyra járnak
    diszkrét csörgésű kulcscsomóval
    egymás mezítlen melegéhez
    szorongva érnek, mint a tolvaj.

    Nem ismerik a gondtalan nász
    fegyelmezetlen őrülését,
    neszekre függesztett figyelmük
    rándulni kész akár a vészfék.

    Nem bújnak össze önfeledten,
    csak félve egymáshoz lapulnak,
    ernyedten is olyan feszültek,
    mint puska ravaszán az ujjak.

    Sivár magányuk sem magányos:
    presszókban ülnek félaléltan,
    egymás mellett egymásra várnak,
    kettesben is emberkaréjban,

    nem ismerik a délutáni
    szelíd szieszták tiszta csöndjét,
    ezer felől figyelt magányuk
    sosem lesz páros egyedüllét,

    sorsuk zsibongó hontalanság,
    akár utcára kivetetté.

    A „törvénytelen” szeretőket
    a csönd hiánya űzi ketté.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Vallomás

    Habos párnákon vívódik egy asszony.
    Szemére halkan, reszketőn suhan
    A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
    Virraszt a férfi sápadt komoran.

    Már alighogy zihál,
    A szívverése halkabb lesz, eláll.
    A végső percben megmozdul az ajka,
    Vonagló szókban, töredezve, rajta
    Egy élet kínja, vádja ott remeg:
    „Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
    Valaki egyszer szívem összetörte,
    Elhagyva, árván jártam a világon.
    Te akkor boldogságot kértél tőlem,
    Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

    De ezt a hangot fül nem hallja már,
    Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
    A szók értelme elhal születetlen…
    S hűlő kezére ráborul a férj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Túl a formán

    Túl minden jelzőn és rendeltetésen
    meglapul a dolgok lelke,
    a kérlelhetetlen, bronzsötét
    egyetlen lényeg
    s valami igazság hömpölyög
    a folyók fenekén.

    Háznak mondasz valamit
    – négy fala van –,
    pedig nem az.
    Kályhának mondod,
    pedig nem az,
    virágnak mondod,
    pedig nem az,
    asszonynak mondod,
    Istennek hívod,
    pedig nem az.

    Nevükön szeretném nevezni őket
    ilyenkor alkonyatkor.
    Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
    megölel láthatatlan karjuk,
    s úgy ringok el a titkok titkán,
    mint az anyám ölén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Titok

    Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
    de hogy ne lássa rajtunk senki,
    öklünket rázzuk a világnak,
    büszkén viseljük sebeinket,
    hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
    csak önmagunknak.

    Éjszaka… vagy,
    ha álmatlan hajnal éber
    forgolódás közben talál,
    megrebbenve, mint gyertya fénye

    kimondjuk súgva, szinte félve
    mindenkinek a titkok titkát,
    mit eltemetni végleg nem lehet:

    gyengék vagyunk… és sérülékenyek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Portrévázlat

    titkok-titka, te,
    nem vonásaid szépek:
    arcod gyönyörű

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Gyöngyök

    Vannak dalok, mik titkosak,
    szívünk éjében élnek,
    elfojtott, néma dalai
    mély szenvedélynek.

    Vannak gyöngyök, mik titkosak,
    örvény mélyén teremnek,
    becsesek, fénylők, nem valók
    az embereknek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Titkok

    Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,
    egész tested oly idegen varázzsal
    kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
    titkai keltek volna újra benned,
    s az esti rét minden füve-virága
    lassan feléd fordult: új fény felé.
    Először szótlanul csodáltuk az
    isten homlokán szálló fellegek
    szenvedélyes vörösét, majd, mikor
    elhallgattak a lombok énekes
    lakosai, melled fölé hajoltam
    s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
    felismerés, hogy míg az alkonyat
    lobogása koszorúzta fejed:
    a szűzi Hold szállt le benned az égről
    s a buja Flóra csókol csókjaidban.

    Forrás: Lélektől lélekig