Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted, ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő-mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
ha kotlós-biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel…
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát-vesztett bamba gránát,
sorsától fél: robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt, szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod-óva koldul –
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság –
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje-öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá – s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.
(Hát ki-ki éljen párja mellett,
nem vallom be, ha tán szeretlek,
nem állom, ha szemek aláznak,
s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)
