Címke: titok

  • Szabó Lőrinc – A neved

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át,
    s beillatosítja az éjszakát,
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet,
    s csak titka, te, vagy nála édesebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy – Így

    Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
    vissza ne verjék messzi falak.
    Leírni talán nem is szabad.

    Orcádra fessed rózsaszínnel,
    bújtasd mosolyos csigaházba,
    didergésbe és könnyű lázba.

    Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
    akadó lélegzetbe vessed.
    Hogyha szereted, így szeressed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – A büszke szem…

    A büszke szem az égre bámul;
    a néma szájban titok él.
    A büszke kéz, az összezárul;
    a büszke szív, az nem remél.
    Én feléd nézek két szememmel
    s a szájam zárt, mert titka van.
    S feléd lengetem két kezemmel
    a szívem, amely nyitva van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: A beteg rózsa

    Beteg virág vagyok:
    Láthatatlan féreg
    Éji vihar szárnyán
    Egy szirmomra tévedt;
    Ágyat vetett bennem,
    Szép kármin ölemben,
    S most sötét szerelme
    Titkon megöl engem.

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    K

  • Somlyó Zoltán: Titok

    Mindent, mindent tudhattok rólam!
    Nagy bűneim ólmos sötétjét…
    Átkos életem hogy hajol
    a sors korbácsa alatt kétrét…

    Botlásaim pojáca-táncát,
    tévedt siklásait kezemnek…
    A keserű falat ízét,
    mikor elrejtőzve eszem meg…

    Hisz csontig meztelen vagyok,
    akárki a szívemig láthat…
    A szent ledérség árkain
    hagytam el színes, rongy ruhámat…

    Mindent, mindent tudhattok rólam!
    Még azt is, hogyha jót cselekszem…
    De ha én kérdem: ki vagyok?! –
    nem felel rá, csak két meredt szem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Berzsenyi Dániel: Az Esthajnalhoz

    Emeld fel bíbor képedet,
    Csendes Esthajnal!
    Enyhítsd meg a természetet
    Harmatillattal.

    Hozd alá a fáradt szemnek
    Kivánt álmait,
    Fedezd bé a szerelemnek
    Édes titkait.

    Titkon nyílnak az életnek
    Legszebb rózsái,
    Mély titokban csörgedeznek
    Legszebb órái.

    Ah, nékem is van egy titkom
    Szívembe rejtve!
    Nem szabad azt kimondanom:
    El van temetve.

    Nem szabad kijelentenem,
    Mely boldog vagyok;
    S hogy ki az én Egyetlenem,
    Kiért hervadok.

    Csak a néma hold mosolyog
    Rám szemérmesen,
    Mikor az örömcsepp ragyog
    Forró szememen.

    Forrás: Arcanum

  • Barcsay Ábrahám: Fejtésre való mese

    Ajándék, ereklye, alamizsna, szentség,
    Haszon, titok, újság – s egyszersmind régiség,
    Se nem jó, se nem rossz; erőszak, kegyesség;
    Ilyen ajándékot küldeni mesterség.

    Nyitrán, 9 órakor a reggeli gyakorlás után, 20. Junii 1772.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Nadányi Zoltán: Mariann a kádban

    Mire ébredtem máma?
    Zúgatják a csapot.
    Túlságos volt a lárma,
    amit a csap csapott.

    Egyszerre kitalálom,
    a fürdőben ki van,
    és szememből az álom
    kiszáll, ez Mariann!

    Fürödni fog, rivalgó
    hangokkal hirdeti,
    közöttünk csak az ajtó,
    mulatság ez neki.

    Csak azt akarta, tudjam
    és máris belekezd.
    A csap utolsót buggyan,
    rátolja a reteszt.

    És jönnek hangok, újak.
    Lepedőlobbanás,
    hogy attól is vaduljak,
    utána csobbanás.

    Most lép a kád vizébe,
    tudatja ezt velem,
    hogy ő, a szépek szépe,
    már tiszta meztelen.

    És nem merül be rögtön,
    kicsit még elidőz,
    még hagyja, hömpölyögjön
    térde körül a gőz.

    Jó így a kádban állni,
    szemközt a nagytükör,
    nem tud a képtől válni,
    mely benne tündököl.

    Azért van csend. Csak egy-két
    neszecske hangzik el:
    meg-megsimítja testét.
    Most meg felém figyel.

    Kíváncsi szörnyű módon,
    Ébren vagyok-e hát
    és hallja, forgolódom,
    lobbantom a gyufát.

    Csobban a víz is mingyárt,
    ez volt a felelet.
    Ajtón keresztül így vált
    velem titkos jelet.

    Most már folytatja bátran,
    keverint, kavarint,
    sétára kel a kádban,
    csapokon csavarint,

    szájában édes ízzel,
    ez tán a szerelem,
    így játszik ő a vízzel,
    a vízzel és velem.

    Csak azután merül be,
    a vízben új zavar,
    előre, hátra dűlve,
    egész vihart kavar.

    a kád is belekondúl,
    aztán egyszerre csend
    és semmi hang azontúl,
    csak a csap csöppje cseng.

    A csend meséli szépen:
    most csendbe heverész,
    kagyló a tó vizében,
    milyen szép és merész!

    Heverész, meg se moccan,
    csak fel meg letekint,
    az ajtót nézi hosszan,
    meg a vizet megint

    és tudja, hogy az ajtó
    csupa szem, csupa fül,
    és nem riad meg attól,
    hogy nincsen egyedül.

    Új hangok, egyre szebbek,
    most a vízből kikel.
    a visszacsurgó cseppek,
    azok zenélik el.

    Most meg a szappan futkos,
    tartóba dobja, kopp,
    aztán tenyere futkos,
    hol a bal, hol a jobb,

    nyomában édes, titkos,
    szemérmes sugdosás,
    a két szép karja sugdos,
    milyen csodás, csodás,

    az egész teste sugdos,
    csupa halk titkokat,
    minden tájéka titkos
    hangokkal hívogat

    és mind másféleképpen
    és én nem is tudom,
    melyik is sugdos éppen,
    melyik rózsás idom.

    És néha egyik-másik
    halkan fel is kacag,
    szembekötősdit játszik
    velem, azon kacag

    és sóhajok fakadnak
    és hallga, mint a csók,
    oly hangok is akadnak,
    csicsergők, cuppanók.

    Jaj, ezt már megsokallom,
    befogom fülemet,
    de úgy is hallom, hallom,
    oly hangos üzenet:

    most a zuhany záporzik!
    egész testét veri!
    az egész teste porzik!
    halmai, völgyei!

    az egész teste végig
    felzendül odaát
    és zengi fel az égig,
    diadalmas dalát!

    Forrás: MEK

  • Zelk Zoltán: Némaság

    Mint víz színén a fölcsapó halak,
    verdesve szállnának a hold alatt,
    de ejti őket már a pillanat,
    s a megbontott víz dühvel összecsap –
    s a légen csöppnyi karcolás marad:

    így villannak föl olykor a szavak,
    csak röptük látod, s már lehullanak.
    Nyomukban zúgva fodroz a harag,
    majd elsimul. És állasz egymagad –
    s ami titok volt, az titok marad.

    Forrás: DIA – PIM

  • Rákos Sándor: Virágének

    Én téged gondolni se merlek,
    félek, a szemem kibeszélné.
    Nincs merszem szólni közeledben,
    mert megtudhatnák egy szavamból.
    Kitépném a nyelvemet is,
    ha félálomban megnevezne.
    Mást szól a szívem, mást a szám,
    fulladok a növő titoktól.
    Morajlik bennem életed,
    mint hars tenger a kőmederben.
    Ki vagy te, mondd, hogy testedért
    úgy hallgatok, mint a gazember,
    s a lángpallost is vállalom
    mellyel lesújt rám az ítélet?

    Forrás: —