https://verskucko.com

Címke: történelem

  • Vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

    Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
    Mint a miénk most? – kínok imája! –
    Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
    S irgalmas szívvel figyelmezz rája.
    Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
    Mint ahány könnycsepp bús magyar szemekben,
    Hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
    Miatyánk, ki vagy a mennyekben!

    Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
    Hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
    Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
    Felhőkig járt az álmodásunk –
    De most bánattól gyötrötten mondjuk:
    Szenteltessék meg a te neved!

    Végigvertél a borzalommal,
    És mégis, most is széthúzunk, látod.
    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    Jöjjön el végre a te országod…
    Ugye nem szórod szét ezt a népet,
    Bujdosónak a nagy világba,
    Hiszen te hoztad Ázsiából
    S verted, de védted a pusztulástól
    Ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
    Voltunk a véres védőbástyád,
    S voltunk villámló ostorod,
    Tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
    Legyen meg a te akaratod!

    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    S küldd az erőt a rossz karunkba!
    Küldj halk esőt a földjeinkre,
    S legyen gondod a barmainkra…!
    Önts enyhülést a lelkek tüzére,
    S tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
    Csak legyen béke, boldog megértés,
    Miképpen mennyben, úgy a földön is.

    Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
    Nincsen koldusabb néped minálunk.
    Nézzed a gyermek éhező száját,
    Asszonyainknak bús Kálváriáját,
    Ha te nem segítesz: elveszünk!
    Ó, add meg hát a napi kenyerünk…!

    Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
    Gőgösek közt bizony elsők voltunk,
    De most a házunk hamva van fejünkön,
    S a bűnbánat megtépte köntösünket,
    Isten! istenes szerelemmel
    Bocsásd meg a mi vétkeinket!

    Minket megvertél, magyar Isten,
    És megverted az őseinket.
    De fiainknak minden más nép
    Felejtse el apái vétkét –
    Sok számolatlan számadásunk –
    Miképpen mi is megbocsátunk
    A mi ellenünk vétkezőknek…

    Torkunk rekedt a rimánkodástól…
    Az ős magyar föld: merülő gálya.
    Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
    Oltalmazd meg, vigyázz rája,
    És ne vígy minket a kísértésbe!

    A tenyereden, Isten-apánk,
    Hordod az ember-milliókat.
    Mi is elférünk békében ottan,
    Csak vesd ki köztünk az árulókat!
    Nem kell minékünk más hódolása,
    És nem vágyik a magyar sehová sem,
    Csak engedj élni, tüzekbe nézni…
    Tilinkószónál… mesét mesélni…
    És szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.

    Forrás: Vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

  • Székely himnusz

    Ki tudja merre, merre visz a végzet,
    Göröngyös úton sötét éjjelen.
    Segítsd még egyszer győzelemre néped,
    Csaba király a csillagösvényen.

    Maroknyi székely porlik, mint a szikla
    Népek harcától zajló tengeren.
    Fejünk az ár ezerszer elborítja,
    Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

    Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
    Megtörni lelkünk nem lehet soha;
    Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
    Legyen a sorsunk jó vagy mostoha:

    Keserves múltunk – évezredes balsors,
    Tatár s török dúlt, labanc rabigált.
    Jussunk e honban, magyar-székelyföldön,
    Szabad hazában élni boldogan.

    Rövid háttér
    A 20. század elejének történelmi traumái nyomán született, és a közösségi összetartozás, valamint a megmaradás vágyát fejezi ki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kölcsey Ferenc: Hymnus

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors a kit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhödte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezején
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének?
    Hányszor támadt tennfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre?

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában.
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölötte.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virul
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors a kit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhödte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Rövid háttér
    A mű 1823-ban született, és a magyar történelem szenvedéseit, valamint a reményt fogalmazza meg. Később vált nemzeti himnusszá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Scott Key: The Star-Spangled Banner

    Oh, say, can you see, by the dawn’s early light,
    What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming,
    Whose broad stripes and bright stars, thro’ the perilous fight,
    O’er the ramparts we watch’d, were so gallantly streaming?
    And the rocket’s red glare, the bombs bursting in air,
    Gave proof through the night that our flag was still there.
    Oh, say does the Star-Spangled Banner yet wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    On the shore, dimly seen through the mists of the deep,
    Where the foe’s haughty host in dread silence reposes,
    What is that which the breeze, o’er the towering steep,
    As it fitfully blows, half conceals, half discloses?
    Now it catches the gleam of the morning’s first beam,
    In full glory reflected now shines on the stream,
    ‘Tis the Star-Spangled Banner, O long may it wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    O thus be it ever when free men shall stand
    Between their loved homes and the war’s desolation!
    Blest with vict’ry and peace may the heaven-rescued land
    Praise the power that hath made and preserved us a nation!
    Then conquer we must, when our cause it is just,
    And this be our motto: “In God is our trust”,
    And the Star-Spangled Banner in triumph shall wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    A csillagos-sávos lobogó (magyar fordítás)

    Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél
    Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
    Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában
    A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog.
    És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása
    Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.
    Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lebeg-e
    A szabadság országa és a bátrak hona felett?

    A part csak halványan dereng a vízen borongó ködben,
    Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen.
    Mi az, amit a szellő a tornyosuló hullámok között
    Míg fúj, időnként félig rejt, félig fölfed?
    Most fölragyog a fölkelő nap sugarában,
    És teljes glóriája tündököl a víz tükrében –
    Ez a csillagokkal borított lobogó!
    Lobogj a szabadság országa és a bátrak hona felett!

    És így legyen mindörökké, ha a szabadság hőseinek
    Kell állniuk szeretett honuk és a háború között:
    Áldozatuk győzelmet és békét teremt. A Gondviselés
    Megmentette nép dicsérje a nemzetet mentő Urat,
    Mert győznünk kell, amikor az ügyünk igazságos.
    Legyen jelszavunk: Tebenned a bizodalmunk!
    És ez a csillagokkal borított lobogó győztesen fog lobogni
    A szabadság országa és a bátrak hona fölött.

    Rövid háttér
    Az amerikai himnusz szövege 1814-ben keletkezett az angol–amerikai háború idején. Francis Scott Key a baltimore-i ostrom után, a hajnalban meglátott zászló hatására írta meg a verset, amely később vált nemzeti himnusszá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Nagypénteki sirató

    Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
    messzi út porából köpönyeget veszünk…
    Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
    Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

    Véreim! Véreim! Országútak népe!
    Sokszázéves Nagypénteknek
    soha sem lesz vége?
    Egyik napon Tamás vagyunk,
    másik napon Júdás vagyunk,
    kakasszónál Péter vagyunk.
    Átokverte, szerencsétlen
    nagypéntekes nemzet vagyunk.

    Golgotáról Golgotára
    hurcoljuk a keresztfákat.
    mindég kettőt, soh’se hármat.
    Egyet felállítunk jobbról,
    egyet felállítunk balról,
    s amiként a világ halad:
    egyszer jobbról, egyszer balról
    fölhúzzuk rá a latrokat.
    Kurucokat, labancokat,
    közülünk a legjobbakat,
    mindég csak a legjobbakat.

    Majd, ahogy az idő telik,
    mint ki dolgát jól végezte:
    Nagypéntektől Nagypéntekig
    térdelünk a kereszt alatt
    húsvéti csodára lesve.
    Egyszer a jobbszélső alatt,
    másszor a balszélső alatt,
    éppen csak hogy a középső,
    az igazi, üres marad.

    Nincsen is keresztfánk közbül,
    nem térdel ott senki, senki.
    A mi magyar Nagypéntekünk
    évszázadok sora óta
    évszázadok sora óta
    ezért nem tud Húsvét lenni.

    Így lettünk országút népe,
    idegen föld csavargója,
    pásztortalan jószág-féle.
    Tamással hitetlenkedő,
    kakasszóra péterkedő,
    júdáscsókkal kereskedő.
    Soha-soha békességgel
    Krisztus-Úrban szövetkező.

    Te kerülsz föl? Bujdosom én.
    Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
    Egynek közülünk az útja
    mindég kivisz idegenbe.

    Bizony, jól mondja a nóta,
    hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
    messzi nagy útakra megyünk.
    Messzi nagy útak porából
    bizony, köpönyeget veszünk.

    S ebben a nagy köpönyegben,
    sok-sok súlyos köpönyegben
    bizony pajtás, mondom Néked:
    rendre, rendre mind elveszünk.

    (Bajorerdő, 1947)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benvenuto Lobina: Nuraxi dal

    Ezekkel a megalázott, elrontott, összetört szavakkal,
    kölcsönzött, hamis, elvadult szavakkal,
    gyötört szavakkal.
    Ezekkel a béklyóba vert szavakkal.

    1.

    Kezdetben volt az eszme.
    Honnan jött az eszme, honnan jött,
    veszélyes tengereken keresztül tapogatózva,
    fényes tengereket megvakítva
    szeles szárnyak, melyek összegyűlnek az ég közepén,
    biztosak, leszállnak és letelepszenek?
    Eszme, mint szeles szárnyak, vakmerő fecske,
    nagyság indító jelei,
    ellenséges istenségek visszautasítottak téged,
    héjákkal együtt repülve, a felhőkben,
    melyek elrejtették a napot;
    nem kísértek el
    a haragos próféták
    szavai,
    sem a bölcsek szavai, sem a tanácsok,
    sem a vetőmagok, sem az eszközök.
    De amikor a nyáj vagy a csorda összeverődött,
    miért nem láttad el kihívásra gyökerekkel
    az alapköveket, amelyek hasították volna a helyet egy másik hellyel
    és az embert egy másik emberrel?
    Miért nem ültetted el
    a vörös rózsát, amely kinyílik a tűz ellen,
    a rózsa, hang és zászló, amely
    szüntelenül hívogat a hegyek csúcsairól,
    és mindenki látja,
    és mindenki érti,
    és odafut, odafut?
    Szó,
    miért nem adtad át
    a csiszolt kőnek, vésőre vágyakozva,
    elhagyottan,
    mint egy meddő nő napos ágyakon
    vagy némán eltemetett a föld sötét méhébe,
    néma
    a könyörgéseimre?
    Vagy talán szégyen volt
    az utódainkra hagyni a befejezetlen szavakat,
    melyek már az új levegőben, még messzi földek
    odatapadt sarával, kezdtek el fakadni?
    Szégyen volt-e
    hagyni csak
    a kenyér, a víz, a menhely szavait?
    Költő, hiába
    mártod bele körmeidet a tűztől leégett földbe,
    királyi koszorúkat és rabszolgaláncokat keresve;
    magaslati dalaidnak
    hiába keresed ihletét:
    nagyság és hódítás
    hiányzó szavai,
    földre kuporodj,
    kárba veszett dal.

    2.

    Vulkáni eredetű kőből,
    sötét hegyekből és zavaros vizekből,
    torokban lévő sírásból és meg nem alvadó vérből álló csavargó,
    testvéreket megyek keresni.
    Testvérek,
    meséljetek a vérről.
    Az eleredt vérről a sohase látott kőkádakban,
    melyek oly távoliak, hogy az emlékezet sem ér vissza oda;
    a vérről, amely havas és homokos utakon át
    az ereimbe jut, dübörög és elkábít.
    És meséljetek a kezekről.
    Erről a karmos kezemről,
    nagy vasujjak, inak mint bikacsökök,
    kezek és szemek, melyek a szikla szívében észreveszik
    a legmegfelelőbb követ, elszakítják,
    kidolgozzák – éles kezek -, és megszelídítetten helyezik
    a többi kő köré.

    (Stefano De Bartolo fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Méné tekel

    Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
    Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
    Szívedbevésem és füledberágom:
    Rossz volt embernek lenned a világon,
    E korban, melynek mérlege hamis,
    S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
    Délben az ember kísértetett,
    Az éjben sírtak a kísértetek.
    Síratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
    De a gyilkost megint hősnek nevezték.
    A férfi vért ivott s a nő velőt,
    Künt a költő bőgött a bolt előtt.
    Halottra adtak selymet és brokátot,
    Az élő rongyos volt és vért okádott.
    Virággal hintették a síri vermet,
    Az élő künt a hó alatt didergett.
    Hangos szóval esküdtek a koporsón,
    Az élő halkan jajgatott a borsón.
    Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
    Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
    De szembeköpte mesterét a hitvány
    Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány.
    Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
    A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
    De a legszebb és legékesebb
    Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
    Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
    Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
    Tedd most szívedbe és füledbe el –
    Az értelmét majd megtudod, ha kell.
    MÉNÉ TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
    Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
    Egykor a sötétben elmondottam dalom,
    Mint lángírás, világít a falon.
    Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
    De élni fognak, hogyha én nem élek
    S lesznek, ha nem leszek.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Beszélgetés Beethovennel

                              Anno 1918  
                              Húgomnak ajánlom

    „Mester, piros köd száll az őszi tájra,
    Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,
    November van, s a forradalmak árja
    A földön végigsöpör, dübörög,
    Órák alatt világok váltakoznak.”

    „Nem érdekel. Én egy vagyok s örök.”

    „A Szabadság, kezében véres karddal
    A világ füstös színpadára hág,
    Inognak trónok, hullnak koronák,
    Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.
    Királyokhoz az idő mostoha!”

    „Én nem lehetek trónfosztott soha.”

    „Nem így álmodtad Te is egykoron
    Mester, dalba nem így öntötted-e?
    A nép, immár egyetlen hatalom,
    Béklyóit nem zenédben törte le?
    Mester, dalod örök forradalom,
    E harsonás kor a Te riadód!”

    „Hozzám mérni ne merd a korcs valót,
    A dalom zeng túl Időn, Életen.
    Ha láng kavarja petyhüdt véretek,
    Ha megdermeszt a fagyos félelem,
    Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,
    Ha ernyedten a félúton megálltok:
    Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,
    Bennem zúg minden forradalmatok,
    De minden, mi a ti szívetekben égett,
    Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt.”

    „Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!”

    „A dalom zeng túl Időn, Életen,
    S a dalomban örök vigasztalás van.
    A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,
    S hervadt arcát a hideg csillagok
    Nézhetik. Kilobbanhat a világ,
    Mint egyetlen, magános gyertyaszál,
    És rombadűlhet minden földön-égen,
    De nekem akkor se lesz temetésem.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • llyés Gyula: Bartók

    „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz!
    Azt! Földre hullt
    pohár fölcsattanó
    szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
    reszelő sikongató
    jaját tanulja hegedű
    s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
    a bearanyozott, a fennen
    finom, elzárt zeneteremben,
    míg nincs a jaj-sötét szívekben!

    „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz,
    hogy van, van lelke még
    a „nép”-nek, él a „nép”
    s hangot ad! Egymásra csikorított
    vasnak s kőnek szitok-
    változatait bár a zongora
    s a torok fölhangolt húrjaira,
    ha így adatik csak vallania
    a létnek a maga zord igazát,
    mert épp e „hangzavar”,
    e pokolzajt zavaró harci jaj
    kiált
    harmóniát!

    Mert éppen ez a jaj kiált
    mennyi hazugul szép éneken át –
    a sorshoz, hogy harmóniát,
    rendet, igazit vagy belevész a világ;
    belevész a világ, ha nem
    a nép szólal újra – fölségesen!

    Szikár, szigorú zenész, hű magyar
    (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
    volt törvény abban, hogy éppen e nép
    lelke mélyéből, ahová leszálltál,
    hogy épp e mélység még szűk bányatorka
    hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
    a hideg-rideg óriás terembe,
    melynek csillárjai a csillagok?

    Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
    húz a fülembe;
    anyánk a halott – a búcsúzót ne
    kuplé-dal zengje;
    hazák vesztek el – ki meri siratni
    verkli futamokkal?
    Van-e remény még emberi fajunkban? –
    ha ez a gond s némán küzd már az ész,
    te szólalj,
    szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
    hogy – mégis! – okunk van
    remélni s élni!

    S jogunk van
    – hisz halandók s életadók vagyunk –
    mindazzal szembenézni,
    mit elkerülni úgysem tudhatunk.
    Mert növeli, ki elfödi a bajt.
    Lehetett, de már nem lehet,
    hogy befogott füllel és eltakart
    szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
    s majd szidjanak: nem segítettetek!

    Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
    mi neked fölfedetett,
    a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
    te bennünket növesztel, azzal,
    hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
    Ez – ez vigasztal!
    Beh más beszéd ez!
    Emberi, nem hamis!
    A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
    a kétségbeeséshez.

    Köszönet érte,
    az erőért a győzelem-vevéshez
    a poklon is.
    Ím, a vég, mely előre visz.
    Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
    a rettenetet, azzal föl is oldja.
    Ím, a nagy lélek válasza a létre
    s a művészé, hogy megérte
    poklot szenvednie.

    Mert olyanokat éltünk meg, amire
    ma sincs ige.
    Picasso kétorrú hajadonai,
    hatlábú ménjei
    tudták volna csak eljajongani,
    vágtatva kinyeríteni,
    amit mi elviseltünk, emberek,
    amit nem érthet, aki nem érte meg,
    amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

    csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
    példamutató nagy ikerpár,
    zene csak, zene csak, zene,
    a bányamély ős hevével tele,
    a „nép jövő dalával” álmodó
    s diadalára ápoló,
    úgy szabadító, hogy a börtön
    falát is földig romboló,
    az ígért üdvért, itt e földön,
    káromlással imádkozó,
    oltárdöntéssel áldozó,
    sebezve gyógyulást hozó,
    jó meghallóit eleve
    egy jobb világba emelő zene –

    Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
    ki muzsikád ujjaival
    tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
    ahol a baj
    s beh különös, beh üdvös írt adsz
    azzal, hogy a jaj
    siralmát, ami fakadna belőlünk,
    de nem fakadhat, mi helyettünk
    – kik szív-némaságra születtünk –
    kizenged ideged húrjaival!

    Forrás: Lélektől lélekig