https://verskucko.com

Címke: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád – A műbaba

    Van már műláb, van már műfog,
    És vannak már műszerek,
    Van műfül, műorr, műgége,
    Mindmegannyi műremek!…

    Van vízmű, és van mű víz is,
    Példa rá a köntösgát,
    Ott a vízmű úgy szuperál,
    Hogy direkt művizet ád!…

    Van azután egy színmű is,
    Gyan Thuláé e remek,
    Ezt a színműt egy szép műszín:
    A frész fene ette meg!…

    Van aztán még egyéb mű is,
    Például egy elmemű:
    Szávi tata távirata:
    Talpnyaláshoz elve hű!…

    Mind e műveket azonban
    Lefőzi egy műremek.
    Dőderlein professzor műve,
    Amely mű egy műgyerek!

    Műbabát hoz a műgólya,
    Így lesz eztán a divat,
    S ez, úgy mondják, a jövőben
    Szerelmünkre is kihat.

    Műszerelem, műölelés,
    Műcsókokból műnemű,
    S régimódra születendő
    Gyermekünk lesz – parvenű!

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád – A körkérdés

    Kiküldött a szerkesztő úr engem,
    Aszongya:
    Hallja, maga, Spongya,
    Menten
    Menjen
    S zengjen
    A színészek fülébe
    Valami húsvéti körkérdést,
    Valami furcsát,
    Akármit,
    Csak körkérdés legyen,
    Hogy a konkurrens-újság
    Megpukkadjon,
    S belőle a fene
    Jóízűt egyen.

    Menten
    El is mentem,
    S a fejemet törtem,
    Törtem és kentem,
    Hogy mi a fenét
    Körkérdezzek mostan,
    Törtem a fejem,
    Törtem és mostam,
    De valami szenzációsat
    Nem tudtam kieszelni,
    Milyen körkérdéssel kéne
    A húsvéti számot
    Cifrára meszelni.
    Hopp! de végre
    Hálásan pislogtam az égre,
    Mert a körkérdés,
    Mint a derült
    Égbül a villám,
    Egyszerre
    Eszembe penderült.

    Felkerestem a színészeket,
    S feltettem nékik
    A körkérdést nagykomolyan,
    Mert illik,
    Hogy ilyenkor az ember
    Komoly arcot öltsön:
    Mondja, kedves művész úr,
    Nem volna-e
    Tíz koronája kölcsön?

    Csak az a baj,
    Hogy mind nagyon
    Egyformán feleltek.
    S hogy mit feleltek?
    Most kezdek ám hatolni és ötölni!
    Nos, hogy mit feleltek?
    Hát, hát – azt nem lehet leközölni.

    1912

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád: Szomorú nóta a telefonról

    A fejem fáj, az agyam sajog,
    Kínozzák a távbeszélő-bajok.
    Hát ez csoda?
    Nézzen csak oda.
    Mi bámul önre amott a falon,
    És hallgassa meg e telefon-dalom.
    Az ember gyomra mélyét,
    Az epéjét
    És a veséjét
    Egy piros fonál
    Csiklandozza végig, ha telefonál,
    Átjárja a szívet, a májat,
    S szent zsoltárokra ingerli a szájat.
    Az okozója ott lóg a falon,
    Ő róla zeng e telefon-dalom.

    Órákig tart a pillanat,
    Míg kaphat ön egy szabad vonalat,
    És jön a válasz, nem holnap, még máma:
    Foglalt a száma!
    Ha nyugtalan ön, és szíve kérges,
    A központ hölgye ezt nem érti,
    És bájjal kérdi:
    Óh, mért oly mérges?
    És ha a számért hiába esengett,
    A központ kérdi:
    Óh, miért is csenget?
    Miért oly naiv, és mért oly kába?
    Hisz tudja jól, úgyis hiába!

    A gond leroskaszt minden vállat,
    Ha megvadul e háziállat.
    És holttá pusztul minden élő,
    Ha kínozza a távbeszélő.
    De szíve-lelke bárhogy lázad,
    Ajánlatos a vigyázat,
    Mert rögtön jön a tettre kész,
    Zord műszerész,
    Ki nem a komisz szekrény hátán
    Hasít szíjat,
    De kihasítja az ön zsebéből –
    A telefondíjat!

    Forrás: eternus.hu

  • Tóth Árpád: Levél

    Ha ez a levelem megérkezik,
    Édesem, gondolj rám egy kicsit.

    Képzelj magad elé: szivarozgatok,
    Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

    Azt gondolom, maholnap meghalok,
    S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

    Elküldöm neked ezt a levelet,
    De nem mint régen: csevegni veled.

    Tudom én, kopott rongy már a szavam,
    Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

    De kell, hogy mégis írjak teneked,
    Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

    Felszakadó sírásod kell nekem,
    Szivarozgatva tűnődni ezen.

    Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
    De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

    S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
    Hogy még valaki felsír, ha izenek.

    Forrás: nem került megjelölésre

  • Tóth Árpád – Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött,
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.

    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény,
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,

    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren –
    Fekvőszékem útrakél,
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:

    Mindaz, ami sohse lesz,
    Mindaz, ami sohse volt –
    Így indultam ma is el,
    Húnyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.

    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.

    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy, és jaj nekem.

    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.

    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.

    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot,
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
    Mint hajlik a patakon át,
    Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    Hogy benne társad ne keresd?

    Már ága közt az arany napot
    Nem tartja, madara elhallgatott,
    Virága nincs már, sem gyümölcse,
    Ó mégis áll, az alkony bölcse,

    Mint a tűnődő, ki ily estelen
    A végtelen titkába elmerül,
    És testtel is szelíden arra dűl,
    Amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: A rab

    Mi jobb? – üvölteni talán?
    Vergődni a börtön falán,
    Vájni sírva, vérző körömmel,
    Míg künn röhögnek kárörömmel?

    Avagy hallgatni, az a jobb?
    Ne hallja senki a jajod,
    Barátkozni a mély homállyal,
    Beharapott, fekete szájjal?

    Mi jobb? – szavalni szüntelen?…
    Vagy ez? – hallgatni szüntelen?
    Feküdni, tetszhalott tetem,
    Míg lobogva a ravatalnál
    Veszett vágyak lángjai égnek…

    Mi az pajtás? üvöltenél?
    A körmöd újra csupa vér.
    Mit vájod…… a falat?
    Te meghalsz, s a fal megmarad.

    Talán hallottál valamit?
    Talán az erdő hangjait?
    Átsusogott a kétöles
    Falon a virágzó köles?…

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Tóth Árpád: Ez a nap is

    Ez a nap is,
    Mint a többi.
    Elmúlt. Vége.

    Ez az est is,
    Mint a többi.
    Eljött. Béke.

    Szerény béke,
    De hálával
    Veszem ezt is,
    Jó pihenni,
    Ha az ember
    Csatát veszt is.

    Furcsa béke:
    Hallgat, talpig
    Feketében,
    Mint egy titkos
    Esti virág,
    Mely az ében
    Alkonyatban
    Nem egyéb, csak
    Néma illat,
    Mit az ember
    Behunyt szemmel
    Mélyre szívhat,
    Elmosódva,
    Álmosodva
    Nem keresve,
    Milyen lehet
    Az illatnak
    Szirom-teste:

    Szép virág-e,
    Mint az ifjú,
    Mint a pőre
    Rózsabimbók
    Hajnalszínű,
    Gyenge bőre,
    Vagy csak fáradt,
    Régi rózsa,
    Mely reggelre
    Széthull némán,
    Föld porával
    Elkeverve?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    TÓTH ÁRPÁD, a finom

    ADY ENDRÉNEK

    Mester, egy ifjú agg, setétlő, béna, sánta
    Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:
    Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
    Olvasva énekid a vénhedt utcasárba…
    S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
    S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
    Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
    Málé kis inasod én szörnyű Mesterem.

    Alázattal, szelíden, ki ünnepelni jöttem
    Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;
    Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
    Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
    Mert isten vagy, csekélység, és két isten és három
    Oly bús, kietlen mindegy… s eszembe jut a tantim,
    Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’
    S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Levél

    Levél

    Ha ez a levelem megérkezik,
    Édesem, gondolj rám egy kicsit.

    Képzelj magad elé: szivarozgatok,
    Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

    Azt gondolom, maholnap meghalok,
    S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

    Elküldöm neked ezt a levelet,
    De nem mint régen: csevegni veled.

    Tudom én, kopott rongy már a szavam,
    Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

    De kell, hogy mégis írjak teneked,
    Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

    Felszakadó sírásod kell nekem,
    Szivarozgatva tűnődni ezen.

    Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
    De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

    S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
    Hogy még valaki felsír, ha izenek.