https://verskucko.com

Címke: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Gesztenyefa – pagoda

    Mint halk csapatban szürke nyest,
    a hegyre kúszik már az est,
    s a bokrok alján meglapul:
    itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
    s a vak bozóton átremeg:
    lámpák vagy bús állatszemek?

    Kék fák közé most jer velem,
    hol minden árny és rejtelem,
    és minden vén törzs mély csoda.
    Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
    Lombja mélyén egész sereg
    zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
    s bent apró virágoszlopok
    halvány ivor-színe lobog.

    Üljünk le itt e szent helyen,
    öledbe hadd tegyem fejem;
    agyamban alszik gond, szitok,
    most áhítatot áhítok,
    szárnyat, röpítőt és puhát,
    levetni a bús test-csuhát,
    nehéz szívem elejteni,
    a fájó Én-t felejteni.

    Így-így! Tedd főmre most szelíd,
    halk Veronika-kezeid,
    ne bánd, hogy szól már a kuvik,
    s hogy már a hold is elbúvik,
    csak ringass lágyan, csöndesen,
    míg jő majd halkan, könnyesen
    az ébredés, mint bús, csodás,
    furcsa, ámult feltámadás…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Lélektől lélekig

    Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

    E percben tettem le a könyvedet.
    Ismertetni, méltatni kellene…
    Te mosolyogsz egy távol csillagon,
    S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
    Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
    Hogy láttad befele folyt könnyemet,
    Azt mondod, neked nem kell méltatás,
    Csak síron túl egy kicsi szeretet.

    Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
    Ha láttál, láttad bennem magadat,
    Láthattad, lelkem hogyan itta fel
    Kristálycsillámú hagyatékodat.
    Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
    Hogy int felém a szomorú tető,
    Ragyog reám elérhetetlenül
    Tört alakod, a szépen szenvedő.

    Láthattad: kálváriád utait
    Hogy jártam értőn ma este veled,
    Bámultam beteg gazdagságodat,
    S szégyeltem beteg szegénységemet.
    Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
    Mint amely bennem régen vándorol
    Gyötrelmesen keresi önmagát,
    De testté nem válhatva, szétfoszol.

    Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
    Míg én még hurcolom a bús igát,
    És járom, szikkadt szívvel egyre járom
    Vers-stációim meg nem írt sorát.
    A méltatásod, látod, elmarad,
    De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
    Kik egymást nem ismertük itt alant:
    Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Egy lány a villamosban

    Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
    Szemmel már úgy ült, mint dús terhű nő,
    Ki révedezve sejti már a rejtett
    Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
    Maga körül minden zajt elfelejtett,
    Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, –
    Körötte durva, lármás utasok
    Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

    Néztem hevült arcocskáját merengve:
    Ki tudja, milyen sötét hivatal
    Felé viszi szegény leányt a zengve
    Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
    De addig még övé a betűk lelke,
    A kopott regény minden szava dal:
    Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
    S féltérden helyezi szívét eléje.

    S megáldottam magamban ócska könyvét;
    Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
    Letörli egy sorsocska árva könnyét,
    S a vad világ többé nem oly sivár:
    Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
    Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, –
    Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
    Rendű és rangú harminchat minisztert!

    Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
    Politikák, jelszavak és hadak!
    Csak a tollakat ne fogja meg átok,
    Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
    Isten szívét nem bízta, csak tirátok,
    S míg ég és föld bús rommá omlanak,
    Hű könyveinkben daloljon a lélek
    Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – A hídon

    Ennek az őszi napnak aranya
    Még a miénk; a budai hegyek,
    A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
    S a híd is úgy lebeg,

    Kitártan, a két égő part fölött,
    Mint végtelenbe készülő madár,
    Mely a búcsúzó lendület előtt
    A fényben még megáll,

    Acélfőnixként, mozdulatlanul,
    S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
    Valószínűtlen tájról álmodunk,
    Hová röpítni fog.

    Ó, irreális, édes pillanat
    Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
    Minthogyha most először állanék
    A híd ívén veled,

    És most keresném első hangjait
    A tóduló, de ki nem mondható
    Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
    Hogy élni, élni jó,

    S melyet mikorra elsóhajtana
    A reszkető és forró földi száj,
    Egy egész elmúlt élet hirdeti,
    Hogy élni, élni fáj.

    Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
    Traverz-vasakká lomposul a híd,
    S döglötten veti a két partra szét
    Bús főnix-szárnyait.

    Az őszi napnak édes aranya
    Elsápad a hideg hegyek felett,
    S elejtjük ezt a drága percet is,
    Mint ág a levelet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Január

    Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?
    Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?
    Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,
    Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?

    Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,
    Kinél a naptáros jobb időket rendel,
    Varázsló-süvegét most is félrecsapva,
    Üti a jövendő kongó űrét csapra:

    Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,
    Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,
    A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, –
    Ez legyen az új év legszebbik divatja!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Derűt dalolnék…

    Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
    Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
    És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
    A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

    Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
    Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
    Opál színekkel lengve még az árnyon,
    Amely a lankadt lombokat belepte…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről

    Hölgyeim és uraim,
    Tizenkettőt kongott az óra,
    Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
    Erre az érzelmes búcsúztatóra,
    Melyet mint „hősnő” most elrebegek,
    Lévén az én szerepeim
    A tragikus és komoly szerepek.

    Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
    Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
    Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
    S mulatnak,
    Azalatt meghalt az öreg Náthán,
    Akinek bánat-batyu volt a hátán,
    Meghalt a könnyet mázoló,
    Vesékbe gázoló,
    Rossz portékákkal házaló
    Ó esztendő,
    S most új, vígabb élet kezdendő!

    S hogy e vígságot stílusosan adjam,
    A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
    Most levetem,
    És eljátszom önök előtt
    Egy lengébb s vígabb szerepem.
    A zord jambusokat ma csípje kánya,
    Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
    S bejelentem,

    Hogy most egy új vendég érkezett,
    Valami víg monoplánszerkezet
    Röpítette ide,
    S két nagy koffer van a két kezibe,
    Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
    S más ilyen finom, kedves portékát hord.

    S átnyújtotta a névjegyét,
    Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
    Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
    Kiváló s megbízható utazója,
    S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
    A neve – Boldog Újesztendő!

    Kérem, ez ifjút a kofferjével
    És minden drága offertjével
    Fogadják szívesen!
    Úgy látszik, megbízható vigéc,
    Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
    Bár még Bérczinél is sihederebb,
    Jóképű s elegáns gyerek,
    S mivel a rendelés máris elkezdendő,
    Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
    Lássuk, hogy milyen finom árut tart most,
    Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád – A reményhez

    Földiekkel játszó
    Égi tünemény,
    Istenségnek látszó
    Csalfa, vak remény,
    Kit teremt magának
    A boldogtalan,
    S mint védangyalának
    Bókol untalan.

    Sima száddal mit kecsegtetsz?
    Mért nevetsz felém?
    Kétes kedvet mért csepegtetsz
    Még most is belém?
    Csak maradj magadnak,
    Biztatóm valál,
    Hittem szép szavadnak,
    Mégis megcsalál.

    Bronzom sok év edzé,
    S karom, a kitárt,
    Boldogulva pendzé
    A nagy ércgitárt.
    Hozzám búval, nyerssel
    Sorsom nem nyula,
    Csak nagynéha verssel
    Szávay Gyula.

    S néha meg-megkoszorúzott
    Koszorús „kör”-öm,
    De rám más bú nem borúzott,
    Nem ért más üröm,
    Egy híját ismertem
    Örömimnek még:
    Csinos parkot kértem,
    S megadá az ég.

    Álltam én a kertben,
    S megfrissüle az,
    Bajszát itt pederte
    Siheder-Tavasz,
    Dúdolva bokázott
    A pázsiton át,
    Akácszirmot rázott
    S gyenge orgonát.

    Álmodozva esti párok
    Lépegettek itt,
    Bókot s más kedves virágot
    Tépegettek itt.
    Fenn a holdba Dávid,
    Lenn meg jómagam
    Citeráztunk váltig
    Nékik boldogan.

    Ám e kor, e fákon,
    Hol van már ma nap?
    Kis orgonafáim
    Elszáradtanak,
    A kisenyvedt parkon
    Kókadt lomb konyul,
    Citerázó markom
    Ökölbe szorul.

    Hull a gyenge pázsitokra
    Szemét vegyesen,
    Egy-egy rendőr ásítozva
    Köpköd hegyesen,
    Álmaim a rózsák
    S lenge nárciszok,
    S itt a gyér fű: strózsák,
    Ott hál sár s piszok.

    Földiekkel játszó
    Csalfa, szép remény:
    Örökösnek látszó
    E sors! – látom én.
    Parkot sohse rendez
    Már az én „kör”-öm,
    S a szívemre ment ez,
    Tovább nem tűröm.

    Van most egy szatíra-verseny,
    Mit „kör”-öm csinál,
    Megírom rá én is versem,
    S reményt ez kínál.
    Művem téma-terve
    Szép „kör”-öm leszen.
    Jó tárgy! A díj nyerve!
    S parkom rendezem.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • óth Árpád – Újév reggele

    Véget ért a
    szilveszter-éji szender.
    Felkelne az ember.
    De nem mer.

    Mert jön a kenetes
    basszusú szemetes.

    És jön a gyászos
    szopránú gázos.

    Jön a májfoltos
    sarki boltos.

    Sőt, jön a bordó
    orrú levélhordó.

    Jönni nem restel
    hajlongó testtel
    uram s parancsolóm:
    a házmester.

    Vele jön nyájas kibice,
    a vice.

    Jő, és belém kíván sokat
    a nő, aki rám mosogat.

    Jön vidáman a szabószámla,
    s arcáról a bőr le nem hámla.

    Jön bús, fekete sál alatt
    a temetési vállalat.

    S jön az olcsóságmentes
    hentes.

    És buékot nyihogat, ó,
    minden páholynyitogató.

    Fiákeres és ószeres
    reám borulnak: ó, szeress!

    És jön emez, és jön amaz,
    és jön háromszor ugyanaz.

    S jönnek tizezren.
    S ájultan fekszem.

    S tolongnak vadul
    az ágyam körül,
    s direkt mind az én
    újévemnek örül.

    Nyüzsögnek zsúfolt rendben
    a széken, asztalon, kredencen
    és a sezlongon.

    És keresztül a sok tolongón
    hozzám jutni alig tud a
    guta.

    1913.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei