Címke: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum

  • Tóth Árpád

    (1886. április 14., Arad – 1928. november 7., Budapest)

    Anyja: Horváth Erzsébet
    Múzsa: Lichtmann Anna (felesége)

    A modern magyar líra egyik leglíraibb alakja, finom lelkű, halk szavú költő, törékeny egészséggel.
    Verseiben az elmúlás fájdalmát és a magány szelíd bánatát fogalmazta meg – halk szóval, mégis mélyen hatva.
    Költészetében egyszerre rezdül meg szépség és szomorúság.

  • Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

    Ott kint a télnek bús haragja
    Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
    A lombjavesztett fákon által
    A vihar zúg, süvölt vadul.
    Elhervadt a mezők virága,
    A puszta fának lombja sincs,
    – De szívemben mosolygó hála
    Nyíló virága drága kincs. –

    Szívem virágit nyújtom át itt,
    S kívánom szívből igazán:
    Az Isten éltesse sokáig
    Az én jó, kedves jó Apám!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád – Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szívedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képű banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    1916

    Forrás: Szívzuhogás

  • Tóth Árpád: Visszhang

    Mi az, mi szerte a hazában
    Üres hordónál különb módra pang?
    A (bank).

    Mi az, mit összeszedni nem tudok,
    Bár falba verjem a homlokomat?
    A (kamat).

    Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
    És nincs isteni hatalom,
    Amelynek segélyével testet öltsön?
    A (kölcsön).

    Hová küldöm az uzsorást,
    Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
    (Fenébe.)

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: A műbaba

    Van már műláb, van már műfog,
    És vannak már műszerek,
    Van műfül, műorr, műgége,
    Mindmegannyi műremek!…

    Van vízmű, és van mű víz is,
    Példa rá a köntösgát,
    Ott a vízmű úgy szuperál,
    Hogy direkt művizet ád!…

    Van azután egy színmű is,
    Gyan Thuláé e remek,
    Ezt a színműt egy szép műszín:
    A frész fene ette meg!…

    Van aztán még egyéb mű is,
    Például egy elmemű:
    Szávi tata távirata:
    Talpnyaláshoz elve hű!…

    Mind e műveket azonban
    Lefőzi egy műremek.
    Dőderlein professzor műve,
    Amely mű egy műgyerek!

    Műbabát hoz a műgólya,
    Így lesz eztán a divat,
    S ez, úgy mondják, a jövőben
    Szerelmünkre is kihat.

    Műszerelem, műölelés,
    Műcsókokból műnemű,
    S régimódra születendő
    Gyermekünk lesz – parvenű!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Prológ

    Hölgyek s urak, amit én itt elmondok,
    Isten bocsássa meg –, az biz a prológ,
    Vagyis az a finom Damokles-kardocska,
    Mely minden műsor kezdetén
    A közönségre fenyegetve lóg.

    De ne féljenek, nem lesz veszedelmes,
    Se túl illedelmes, se túl terjedelmes,
    Meghallgathatja minden ember,
    Nem muszáj elaludni tőle,
    Sőt, aki jól idefigyel,
    Még azt is megtudja belőle,

    Hogy itt mi készül,
    Hogy mit főzött ki nagy vitézül
    Az elnökség: a Lili meg a Hilda,
    No és aztán a Freund meg a Boros –
    Na! szépeket fognak látni, kérem,
    Lesz itt például „tíz leány s egy férj sem” –
    Ami némelyek szerint – humoros!

    Aztán kapnak sok egyéb humor-cikket,
    Hallanak kuplét, látnak majd dsigget,
    S láthat, aki még sohase látott,
    Például: tarantella-táncot.

    Szóval, kapnak mindent, ami finom,
    Toronyórát, láncot,
    Sőt, akinek még ez sem elég,
    Ráadásul élvezheti még
    Léderer Fráncot,
    S más ilyen aktuális viccet,
    Melyekből a humor elbliccelt.

    No, és ami fő, ami fő,
    Lesz itt sok kedves, kicsi nő,
    Akiktől majd, ha nem is olcsón,
    Lehet jótékony ügyeket venni,
    Teát inni és szendvicset enni
    S a gyönyörűbbnél gyönyörűbb Katókkal
    Táncba menni –

    Szóval, akinek a szíve fáj,
    Meggyógyítja ez a táj,
    S aki blazírt és fanyar úr,
    Majd meggyógyítja ez a zsúr,
    Mert szép az élet tea és szendvics mellett,
    Kivált mikor, aki kínálja,
    Nem más, mint ez a dicső, kotnyeles,
    Zsúrozó lányegyleti gárda.

    Eddig tartott ez a versike,
    Amely, ha nem is oly bájos és hercig,
    Mint én, vagy ott a Burger Erzsike,
    Remélem, mégis meglesz a hatás,
    Most pedig –
    Nos, kezdődjék az előadás.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Áprilisi capriccio

    Az útszél: csupa pitypang,
    A bokrok: csupa füttyhang.
    Rigó fuvoláz; rája tíz
    Zugból is felcsivog a csíz.

    Hallgatja még a rest éj
    Félálmában a kastély,
    Emelve tornyát álmatag,
    Mint nyújtózó kart, bár a nap
    Elönti friss arannyal.

    A parkban – rőt aranyhal –
    Kövér úr sétál lebegő
    Hassal az édes levegő
    Árjában, sportruhája
    Most szelídség csuhája,
    Mert még nem kezdi üzletét,
    És tőzsdetippektől setét
    Agyában a mohóság
    Helyett valami jóság
    Zsendül, mint egy kis korai
    Tavaszi virág szirmai,
    Melyek, sajnos, lehullnak,
    Ha majd e drága úrnak
    Súlya alatt új és remek
    Autója bőgve megremeg…

    Ó, áprilisi út-szél,
    Tréfás, arcomba fútt szél,
    Rügyecskék, zöldacél-rugók,
    Ó, fuvolás aranyrigók,
    Ó, csermelyhangu csízek,
    Illatos, édes ízek,
    De jó most elfeledni, hogy
    Az élet rút és vad dolog,
    Hogy itt, amennyi arc van,
    Megannyi csúnya harc van,

    S hogy botrány lenne, ajajaj,
    Micsoda cifra, szörnyü baj,
    Ha most, annak jeléül,
    Hogy tavasszal megbékül
    Szegénység, bánat, szenvedés,
    Belépnék e szép kertbe, és
    – Áprilisi merénylő –
    A hájas úrnak fénylő
    Búbjára rábökném szelíd
    Öklöm vidám barackjait.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK