Címke: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Április

    Április, ó, Április,
    Minden csínyre friss!
    Faun-bokáju, vad suhanc,
    Újra itt suhansz!

    Vásott cigánykereked
    Porozza a tereket,
    Repül a szemét,
    Levegőbe parazsat
    Hintegetsz és darazsat,
    Illatot s zenét!

    Némely ingó és rügyes
    Ág végére már
    Küldöd: kússzék az ügyes –
    Katicabogár,
    Mint árbócra egy piros,
    Pettyes zubbonyú,
    Fürge lábú és csinos
    Kis matrózfiú!

    Kémleli a láthatárt:
    Mennyi fény! Mi az?
    S zümmög zengő, napba tárt
    Szárnyakkal: tavasz!

    Szunnyad még a tél-mező,
    Fáradt, vén paraszt,
    Fűszakálla csendbe nő,
    Megcibálod azt,
    Majd meg méznél illatosb
    Szellőfésüvel
    Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
    Lomha szolga, fel!

    Szundikálás volt elég,
    Vár az új robot,
    Mit álmodtál, vén cseléd,
    Krumplit vagy zabot?

    S reszket s kacag a liget,
    Cserje meg bozót,
    Gyenge bőrü testüket
    Úgy csiklándozod;
    Minden erdő egy bolond
    Hejehuja-hely,
    Nincsen még seholse lomb,
    Csak virágkehely:

    Izzad még a levelek
    Vajudó rügye,
    S a szirom már lepereg:
    Csókos szél vigye…

    S átsuhansz a városon,
    Bérházak felett,
    Felragyog sugároson
    Sok vak emelet:
    Reszkető, bibor varázs,
    Vén kémény fala,
    Lányszemszínű kék parázs
    A szelíd pala.

    Mély, sötét udvar felett
    Négyszögű egen
    Táncos lábad emeled,
    Mint halk szőnyegen.

    S padlásablakot, kitört
    Sarkon fordulót,
    Villogtatsz, mint zsebtükört
    Pajkos nebulók:
    Zsupsz! a földre hull a fény!
    S ím a szenny alól
    Nyűtt hang sír, tán a szegény
    Por maga dalol?

    Vak lap-árus: eleven
    Bús utca-szemét
    Sütkérez a melegen,
    S nyitja holt szemét…

    Április, ó, Április!
    Míg tánccal suhansz,
    Látogass meg engem is,
    Víg örök suhanc,
    Hisz egy régi kikelet
    Furcsa reggelén
    Együtt érkeztem veled
    Földi útra én:

    Szólt arany szimfónia
    Napfény-húrokon,
    S bölcsőmnél te, fény fia,
    Álltál, víg rokon!

    Április-testvérem, ó!
    Hol van az a kor?
    Ifjuságom hervadó
    Kankalin-csokor,
    Elpártoltam tőled én,
    Nem veszed zokon?
    Hej, beteg s fanyar legény
    A régi rokon:

    Ha a tavaszt élvezi,
    Nézvén langy egét,
    Bánatát is felveszi,
    Mint szemüvegét…

    Április, ó, Április!
    Símogass, vezess!
    Hadd legyek ma újra kis
    Jó öcséd, kezes,
    Hadd feküdjem tarka fák
    Alján inni fényt,
    Míg arcomba szöcske vág,
    Zöld parittyaként,

    Míg szememre patyolat
    Szirom lengve jön,
    S kis selyem-sátra alatt
    Megbúvik a könny…

    Ó, tán akkor, míg a méz
    Színű nap lehull,
    Bordám közül a nehéz
    Szív is elgurul,
    Imbolyog még, menni fél,
    Majd gyáván, sután,
    Bíbor labda, útra kél
    Tűnő nap után:

    Táncol, ugrik, fellebeg,
    Enyhén száll tova,
    Felfogják a fellegek,
    S nem fáj már soha…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

    Szeretnék átölelni ma egy embert,
    Ki olyan árva s vágyak özvegye,
    Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
    S kondor haján kopog az ősz jege,

    Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
    Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
    Vén bánatok fia és újak apja,
    Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
    Örülni lassú, és csüggedni gyors;

    Kit nemessé emelt a föld porából
    Sok ritka szenvedés, de nem kevély
    Kitűnni a törpék sekély sorából,
    És címere egy hervadt falevél,

    Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
    Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szivedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képü banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Az esti felhők…

    Az esti felhők torlatag csodája
    Aranyligetté zsúfolódva áll,
    Meghalt a nap…..
    Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.

    A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
    Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
    És messzi partok enyhe rajzát látod.
    Ajkad egy új, csodás igét keres,
    Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
    Az esti felhő… hűvösebbet,
    Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hajnali szerenád

    Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
    De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
    Új rajzlapját kifeszíti az égen
    A hajnal, a nagy impresszionista.

    Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
    És álmodozva pingál enyhekéket,
    S ragyogva tűzi az isteni képet
    Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

    A sötétség, az éji, rút csuha,
    Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
    S borzong a jó hüvösben meztelen
    Az erdő, az örök buja csuda:
    Most, mielőtt pompás testét kitárja
    Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
    S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
    Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

    De itt, a szűk utcák közé bezárva
    A szürke hajnal szennyes és sivár,
    Nagy, sárga szirmát elhullatta már
    A lenge gázláng, az éj bús virága.
    Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
    Lobog a kétes és nehéz homályba
    Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
    Mely vakon leng a siket tereken.

    Annuska, alszol? bús utcák során
    A bús hajnalban járok egyedül,
    S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
    Fantáziám, a magános cigány:
    Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
    Hangfogózza dalát, míg ballagok,
    Jó volna most megállni ablakod
    Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

    A szívem adnám oda hegedűnek,
    A szívem, melyből bú és vágy zokog,
    Lopjon szivedbe enyhe bánatot
    És kósza vágyat, mely árván röpülget,
    Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
    Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
    Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
    Sirasd el az én züllött életem.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Egy mozdulat

    A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
    Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
    E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
    Az édes poharat bús számhoz közelítem.

    Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
    Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
    Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
    A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

    Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
    Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
    Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
    Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
    A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
    Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ady Endrének

    Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
    Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
    S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
    S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
    Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
    Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
    Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
    Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

    Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
    Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
    S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
    Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
    Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
    Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
    S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,

    Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…
    Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
    Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
    Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
    Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt…
    Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
    Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
    Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
    Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

    Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
    Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
    S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
    Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
    Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
    Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
    Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
    Félénk apostola az én erős uramnak…

    De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt
    Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
    És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
    S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
    Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
    S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
    Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
    S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Meddő órán

    Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordul a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

    Forrás: MEK