Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
Forrás: MEK
Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!…
Van vízmű, és van mű víz is,
Példa rá a köntösgát,
Ott a vízmű úgy szuperál,
Hogy direkt művizet ád!…
Van azután egy színmű is,
Gyan Thuláé e remek,
Ezt a színműt egy szép műszín:
A frész fene ette meg!…
Van aztán még egyéb mű is,
Például egy elmemű:
Szávi tata távirata:
Talpnyaláshoz elve hű!…
Mind e műveket azonban
Lefőzi egy műremek.
Dőderlein professzor műve,
Amely mű egy műgyerek!
Műbabát hoz a műgólya,
Így lesz eztán a divat,
S ez, úgy mondják, a jövőben
Szerelmünkre is kihat.
Műszerelem, műölelés,
Műcsókokból műnemű,
S régimódra születendő
Gyermekünk lesz – parvenű!
Forrás: MEK
Hölgyek s urak, amit én itt elmondok,
Isten bocsássa meg –, az biz a prológ,
Vagyis az a finom Damokles-kardocska,
Mely minden műsor kezdetén
A közönségre fenyegetve lóg.
De ne féljenek, nem lesz veszedelmes,
Se túl illedelmes, se túl terjedelmes,
Meghallgathatja minden ember,
Nem muszáj elaludni tőle,
Sőt, aki jól idefigyel,
Még azt is megtudja belőle,
Hogy itt mi készül,
Hogy mit főzött ki nagy vitézül
Az elnökség: a Lili meg a Hilda,
No és aztán a Freund meg a Boros –
Na! szépeket fognak látni, kérem,
Lesz itt például „tíz leány s egy férj sem” –
Ami némelyek szerint – humoros!
Aztán kapnak sok egyéb humor-cikket,
Hallanak kuplét, látnak majd dsigget,
S láthat, aki még sohase látott,
Például: tarantella-táncot.
Szóval, kapnak mindent, ami finom,
Toronyórát, láncot,
Sőt, akinek még ez sem elég,
Ráadásul élvezheti még
Léderer Fráncot,
S más ilyen aktuális viccet,
Melyekből a humor elbliccelt.
No, és ami fő, ami fő,
Lesz itt sok kedves, kicsi nő,
Akiktől majd, ha nem is olcsón,
Lehet jótékony ügyeket venni,
Teát inni és szendvicset enni
S a gyönyörűbbnél gyönyörűbb Katókkal
Táncba menni –
Szóval, akinek a szíve fáj,
Meggyógyítja ez a táj,
S aki blazírt és fanyar úr,
Majd meggyógyítja ez a zsúr,
Mert szép az élet tea és szendvics mellett,
Kivált mikor, aki kínálja,
Nem más, mint ez a dicső, kotnyeles,
Zsúrozó lányegyleti gárda.
Eddig tartott ez a versike,
Amely, ha nem is oly bájos és hercig,
Mint én, vagy ott a Burger Erzsike,
Remélem, mégis meglesz a hatás,
Most pedig –
Nos, kezdődjék az előadás.
Forrás: MEK
Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset –
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.
A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjúságom!
De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.
S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem –
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,
Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…
Forrás: MEK
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.
Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.
Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,
Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap
Elönti friss arannyal.
A parkban – rőt aranyhal –
Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő
Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,
Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét
Agyában a mohóság
Helyett valami jóság
Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,
Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak
Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg…
Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,
Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,
Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,
De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,
Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,
S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,
Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül
Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és
– Áprilisi merénylő –
A hájas úrnak fénylő
Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.
Forrás: MEK
Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, – s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
Forrás: MEK
Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.
Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.
A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.
Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.
Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!
Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!
Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.
És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik se hat meg virág
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,
És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.
Forrás: MEK
Lassan, lovam, lassan,
Elég volt a vágta;
Vén legénynek tempós már a
Kengyelvasba hágta.
Minek is nyargalnánk?
Hová? Ki elébe?
Itt is, ott is örök cudar:
Egy a világ képe.
Lobogni lélekkel
Haszontalan próba,
Míg mi élünk, nem lesz más e
Veszett Európa.
S hiába legyezget
Holmi tavaszféle,
Mindegy az már, öreg csontnak,
Tavasz van-e, tél-e?
Dirmegünk, dörmögünk,
Bajszunk, kedvünk kajla,
Nem kell már a szerelem se,
A parázna frajla.
Édes kábulatra
Könnyebb szerzet vágyjon,
Ordas, lompos régi búkkal
Hálunk mi egy ágyon.
Fringiánk is vesszen!
Az ifjabb fegyver
Hadd csattogja, hogy ő minden
Ócska vaskót megver!
Majd eléri őt is
Idején a balság –
Hányja farát, míg lehet, a
Csikó-fiatalság!
Mindegy már minékünk
Szerda vagy csütörtök,
A nagyságos angyal vagy a
Tekintetes ördög!
Tempós lassúsággal
– Elég volt a vágta –
Szép egykedvűn átkocogunk
A másik világba.
Forrás: MEK
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
Forrás: MEK
Kék hamvadozását
Estéli sugárnak,
Mikor ifjú párok
Összébb bújva járnak,
S láttukra szívedben
Habot vet a rest vér,
– Vén bor hűs pincében –
Ismered-e, testvér?
Szidod-e, bölcs gúnnyal,
A nagy, sárga holdat,
Hogy sűrű sugára
Ócska szirup-oldat?
Puffadt, rossz citromból
Csurrant limonádé…
S nem fáj, titkon, íze,
Hogy már nem a szádé?
Csókíze a holdnak,
Holdíze a csóknak…
Mért lesz vége, pajtás,
Az ifjonti jóknak?
Színünk, ízünk, harcunk
Fakul, bomlik, vásik,
S helyünkre lopózik
Sok fiatal másik…
Morcosodunk, s bévül
Bennünk, a csontpadkán,
Szívünk is úgy gunnyaszt,
Mint egy öreg patkány;
Rosszkedvűn figyeli
Május tilinkóját,
Friss szívek hamelni
Víg patkányfogóját…
Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!
Tudunk mi még rózsát,
Babért is aratni,
Hódolt gyönyörűség
Torkába harapni!
Hulljunk dali tánc közt,
Hogyha hullni kell már,
Múljunk ragyogás közt,
Hogyha múlni kell már,
Izzadt, bukó harcunk
Gyönyörűszép esten
Hűsítse halálba
A jó férfi-isten…
Forrás: MEK
