Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az utcák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől –
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Forrás: József Attila versei
Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
mint gyermekjátékot rugója, visszadob
utadnak elejére, ahelyett,
hogy az Idő fenéktelen
gödrébe suhintana?
Karácsony csenget a szörnyű télben.
Alig hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóverésben
s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.
Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
s elérhetetlen éden-álma, hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
naiv báránykora múltán
nem vél többé magáról semmi jót.
Nem kell neki szalag és csengő.
A gyermek megnőtt s szép játékjait
elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
A szív hideg és kemény, mint a föld.
Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.
Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
a földet, mely a sírok rothadását
s csontok pőreségét takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegő sem…
Forrás: Babits Mihály versei
Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.
Forrás: Versek mindenkinek
Fehér galagonya, – beh virágos!
Semmi közöm a szomorúsághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa –
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Tudod-e, hogy letépem a húrod,
Ha még azt a keserveset húzod?
Beteg tán a hegedűszerszámod,
Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.
Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
Boros fővel is odajutsz máma,
Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.
Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
Meg találnak haragunni érte…
Legelőször a színébül porba öntsetek le.
– Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!
Forrás: www.eternus.hu – Kaffka Margit versei
Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.
Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király,
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!
Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya,
S a csillagot, mely homlokán ragyog.
Ő édes, kedves. Bájolón gagyog,
S egy pintyőkét néz, mely szent szelíden
A Szűz Mária vállán megpihen…
Forrás: MEK
Tegnap harangszó hívogatott,
fény-zuhatagban állt az oltár,
míg lent a csendben, hó alatt
aludt a temető, a holt ár.
A város hangja messze szállt,
s én ott ültem a szentmisében,
szívemre hullt a fény, a csend,
mint áldás Isten tenyerében.
S most, hogy hazatértem, hallgatok,
s a gyertyák lángja rám ragyog,
s szemembe könnyet szór a fény:
kincses kezem hogy lett szegény?
A régi csillag rám nevet,
de nem nevet úgy, mint régen,
s a múltból int felém egy arc,
s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.
Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu
Hallom már, angyal szárnya lebben,
szívem, mint régen, meg-megrebben,
itt vagy közel!
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
rajtad csüng lelkem, semmi máson,
jövel, jövel!
Jövel, jövel, én várva várlak,
még itt se vagy, már áldva áldlak,
vidul szívem.
Az ég alatt bárhová térsz be,
öreg szívet gyermekké téssz te
mindenkiben.
Jövel, jövel, mint egykor, régen,
hadd éljem újra gyermekségem
szép esteit,
mikor a földet hó megeste,
dal s mese közt karácsonyeste
vígan telék.
Dió meg alma, más se kellett,
szegénynek is, óh, erre tellett!
Volt asztalán.
Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
angyalok akkor is voltak már…
De voltak ám!
Hallom már, angyal szárnya lebben,
szívem, mint régen, meg-megrebben,
itt vagy közel.
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
rajtad csüng lelkem, semmi máson,
jövel, jövel!
Forrás: magyar-versek.hu
Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
béke a földön.
Hallgat a germán és hallgat a pártus,
néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.
Már az aranykor új eljövetének
hírnökeit, a szomorú szibillát
s a szűzi Virgilt födi földi sír és
hír koszorúja.
S messzi mezőkön nyájaikat őrző
pásztori népek nézik a derengő
új csillagot, mely aranyát elönti
jászoli almon,
hol mosolyogva és fázva az éjben,
szőkehajú és szelíd anya keblén,
most mutatod meg magad a világnak,
isteni gyermek!
Forrás: magyar-versek.hu
Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég, és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.
És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Forrás: magyar-versek.hu
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán, mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyúlt…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
S nem vélted rossznak a zord életet?
Te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Forrás: magyar-versek.hu
