https://verskucko.com

Címke: utazás

  • Márai Sándor – Gondolat az önmegismerésről

    „A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos;
    önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
    a legfélelmesebb felfedezés,
    a legtanulságosabb találkozás.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Babits Mihály: Messze… messze…

    Spanyolhon. Tarka hímű rét.
    Tört árnyat nyújt a minarét.
    Bús donna barna balkonon
    mereng a bíbor alkonyon.

    Olaszhon. Göndör fellegek.
    Sötét ég lanyhul fülleteg.
    Szökőkút víze fölbuzog.
    Tört márvány, fáradt mirtuszok.

    Göröghon. Szirtek, régi rom,
    ködöt pipáló bús orom.
    A lég sűrű, a föld kopár.
    Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

    Svájc. Zerge, bércek, szédület.
    Sikló. Major felhők felett.
    Sötétzöld völgyek, jégmező:
    harapni friss a levegő.

    Némethon. Város, régi ház:
    emeletes tető, faváz.
    Cégérek, kancsók, ó kutak,
    hízott polgárok, szűk utak.

    Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
    Mennyi kirakat, mennyi kép!
    Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
    masina, csengő, kürt, harang.

    Angolhon. Hidak és ködök.
    Sok kormos kémény füstölög.
    Kastélyok, parkok, labdatér,
    mért legelőkön nyáj kövér.

    Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
    sötétkék vízbe durva folt.
    Nagy fák és kristálytengerek,
    nagyarcú szőke emberek.

    Ó mennyi város, mennyi nép,
    ó mennyi messze szép vidék!
    Rabsorsom milyen mostoha,
    hogy mind nem láthatom soha!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálkozni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: DIA

  • Heltai Jenő: Voloscai emlék

    Ezek a langyos márciusi esték.
    A csillagos, szerelmes éjszakák
    Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
    És az olajfák édes illatát.

    Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
    Ott bandukoltam házaid között,
    Mikor csalódott, hányatott szívembe
    A Szaharák nyugalma költözött!

    Mikor a művelt tenger suttogása
    Olasz leányok csókjáról beszélt,
    S a levegőben új és ismeretlen
    Mámorok kéje áradt szerteszét!

    Mikor a parton eltűnődve ültem,
    S velem a lomhaságban oly rokon
    Kövér, fehér sirályok ringatóztak
    Órákon át a zöld hullámokon…

    A naplopás e gyönyörű korában,
    Mikor alig vert az ütőerem,
    Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
    S az ölelés, a csók mi fán terem,

    Mikor feledtem minden balgaságot,
    Amit a lelkem álmodozva szőtt:
    Szórakozottan csak megálltam egyszer
    A tengerparton egy kis ház előtt.

    Két bús karó meredt előtte égnek,
    És a karókon szárítókötél,
    És a kötélen patyolatruhákat,
    Női ruhákat lengetett a szél.

    Női ruhákat, csipkés pici inget…
    Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
    S e tündöklő fehérség tengerében
    Két ismerős betű szemembe tűnt.

    Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
    Úgy izgatott a nagyszerű talány,
    Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
    Ez is oly szőke, kékszemű a lány?

    Mint az a másik, aki messze innen
    Viseli selymein e két betűt,
    Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
    Ki visszagondol rája mindenütt?

    Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
    Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
    A csókja szintén kábít, részegít-e,
    Mikor szívében forrni kezd a vér?…

    Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
    Ha itt is még kísért a drága múlt,
    A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
    A szőke kislány éntőlem tanult?…

    Néztem mohón az ismerős betűket.
    Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
    És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
    „Egy óra múlva hazautazom!”