„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: utazás
-
Kosztolányi Dezső – Kék virágok közt
Hogy búsan a vonatra szálltam,
lenn volt az éji szürkület,
és a sötét mezőkre nézve,
szóltam: „Mi rossz tenélküled.”Nappal van… A vasút a rétet
ujjongó kedvvel futja át,
friss illat árad messze-messze,
körül virágzó tarkaság.A szélbe kék virágok ingnak,
s én tőlük félve kérdezem:
„Kék lányszemek, kéklő virágok,
felkelt-e már hű kedvesem?”A kék virágok integetnek:
„Most kel fel épp hű kedvesed,
rád gondol és a szíve úgy fáj,
szemei könnytől nedvesek!”Forrás: Szeretem a verseket
-
Arthur Rimbaud: Álom, télire
(Szabó Lőrinc fordítása)
Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki – nagy utazó!Forrás: Lélektől lélekig
-
Márai Sándor – Gondolat az önmegismerésről
„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos;
önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
a legfélelmesebb felfedezés,
a legtanulságosabb találkozás.”Forrás: Lélektől lélekig
-
Arthur Rimbaud: Ábránd télre
Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
Utazom együtt veled.
Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
puhák a szegletek.Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
Grimaszolnak az esti árnyak
Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
Az éjsötét farkas-hadának.Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
Nyakad felé tör, ó…S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
Öntelt nagy utazó!Egy kupéban, 1870. október 7-én
Koosán Ildikó fordításaForrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
-
Babits Mihály: Messze… messze…
Spanyolhon. Tarka hímű rét.
Tört árnyat nyújt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkút víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sűrű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hízott polgárok, szűk utak.Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcú szőke emberek.Ó mennyi város, mennyi nép,
ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
-
Heltai Jenő: Voloscai emlék
Ezek a langyos márciusi esték.
A csillagos, szerelmes éjszakák
Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
És az olajfák édes illatát.Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
Ott bandukoltam házaid között,
Mikor csalódott, hányatott szívembe
A Szaharák nyugalma költözött!Mikor a művelt tenger suttogása
Olasz leányok csókjáról beszélt,
S a levegőben új és ismeretlen
Mámorok kéje áradt szerteszét!Mikor a parton eltűnődve ültem,
S velem a lomhaságban oly rokon
Kövér, fehér sirályok ringatóztak
Órákon át a zöld hullámokon…A naplopás e gyönyörű korában,
Mikor alig vert az ütőerem,
Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
S az ölelés, a csók mi fán terem,Mikor feledtem minden balgaságot,
Amit a lelkem álmodozva szőtt:
Szórakozottan csak megálltam egyszer
A tengerparton egy kis ház előtt.Két bús karó meredt előtte égnek,
És a karókon szárítókötél,
És a kötélen patyolatruhákat,
Női ruhákat lengetett a szél.Női ruhákat, csipkés pici inget…
Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
S e tündöklő fehérség tengerében
Két ismerős betű szemembe tűnt.Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
Úgy izgatott a nagyszerű talány,
Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
Ez is oly szőke, kékszemű a lány?Mint az a másik, aki messze innen
Viseli selymein e két betűt,
Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
Ki visszagondol rája mindenütt?Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
A csókja szintén kábít, részegít-e,
Mikor szívében forrni kezd a vér?…Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
Ha itt is még kísért a drága múlt,
A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
A szőke kislány éntőlem tanult?…Néztem mohón az ismerős betűket.
Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
„Egy óra múlva hazautazom!”
