Címke: Váci Mihály

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz, – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör; a csók, történelem,

    – hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
    s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Járkáló hegedű

    Szemére gondolok – fényes lesz a szemem.
    Mosolyát idézem – édes lesz a szám.
    Hajára gondolok – fejem körül az este.
    Hangja ha közeleg – kinyílnak a kalickák.
    Merengő tigrisek szemével gyönyörködöm benne.

    Anyám távoli tornyokat szeretett a tanyákon,
    szíve alatt kihordott engem.
    Földön járó harang – vertem magam, hogy szóljak,
    ő ujjait rámtette – zengek, mint a lélek.

    Fa voltam én az erdőn – hegedűvé teremtett.
    Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.
    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel,
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Váci Mihály: Sírvers

    Itt nyugszik,

    Váci Mihály, a nyíregyházi.
    Nem volt kicsi, sem óriási,
    sem átlag nem volt, sem típus,
    különb volt, mint tipikus.

    Leszólta hát a kritikus,

    eltemette mélyen a lektor.
    Vigasztalt: – „Feltámadunk egykor!”
    Örök béke poraira!
    Deleatur soraira.

    Hangzott a Dies Irae.

    A túlvilágban sose hitt.
    Nem tagadta az ittenit.
    A kétkedés volt hite;
    nem is csalódott semmibe:

    magán kívül! –
    s ez tette le ide.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Interpelláció

    Kérdezem a kartársat:
    – mit kíván tenni…
    Helyesbítek – mit tud tenni, ha kíván valamit tenni?
    Helyesbítek – mit tehet, ha kívánna valamit tenni?
    Helyesbítek – mit tenne, ha tehetne valamit?
    Helyesbítek – mit tehetne, ha tennie kellene valamit?
    Helyesbítek – ha tennie kellene – tehetne-e valamit?
    S ha egyszer végre tehetne valamit, tenne-e valamit?
    Helyesbítek – tudja-e, mit kellene tennie, ha tennie kell majd valamit?
    Helyesbítek – akar-e tenni valamit?
    Helyesbítek – létezik-e az, aki nem tesz valamit?
    Helyesbítek – létezik itt, aki kíván tenni valamit?
    Helyesbítek – léteznek, akik kívánnak tenni valamit?

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A cigánylány

    Egy rég elhamvadt nyáron láttam
    a cséplések arany porában.
    Ment fel a porszínű mennybe,
    szalmafelhővel görnyedezve.

    Az ostorrá font sugaraktól
    a bőre ki-kicsattan olykor.
    Ment fel a szőke kazalra,
    ő, a szomorú barna.

    Szipogva táncolt a törekben,
    térdét hűs vödrökkel törette.
    A pelyvahordó nyele két
    sebbé csókolta tenyerét.

    Ha ő vágta fel, mintha élne,
    úgy bomlott vállára a kéve.
    És irgalomért a kalászos
    rozs-szál mind lehajolt hajához, –
    éj-arca körül olyan tűz lett,
    mint a czesztohovai Szűznek.

    A hajába pergett magoknak
    fényei este felragyogtak,
    s a kontyára hullt kalász pelyhe
    fejét éjjel körülderengte.

    Könnyű, szép kicsi melle,
    mintha madárka lenne,
    az inge alatt félve,
    verdesve bújt a szívére.

    Ha a férfinép kikacagta,
    tenyerét remegőn odakapta.
    A szeme kék volt, mintha
    belőle vadgerlice inna.

    Soká a falombra ha nézett –
    a galamb odarakta a fészket.
    Ha fáradtan ült le,
    a forró szél is kikerülte,
    s lábainál, mint a komondor,
    lihegett, fulladva a portól.

    Ha jól tudom, talán még
    utána is ment a faárnyék.
    Hazafelé zöld hűvösök
    cirógatták a fű között.
    A holdat nézte, – mendegélt,
    s mennybe vitték a jegenyék.

    Az egész nem igaz: – álom.
    Fekszem és kitalálom,
    csak hogy valami fájjon.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Százhuszat verő szív

    Szolgált a szerelem – szolgáltam én
    alázattal a szerelmet,
    s voltam olyan fagyokba vetett,
    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

    Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
    szinte már könyörögve,
    és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

    Jónást a cet: – magába zárt a test,
    ez az esetlen állat,
    átúszta velem a tiszta óceánokat,
    itatott velem pocsolyákat;

    éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
    meredekjén ő emelt szakadásig,
    kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

    Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
    égre emelve a munka termő ágát,
    s fejem alá vetettem a lustaság
    felhőkön úszó szénaágyát.

    Mások bajainak gerendáiból ácsolt
    tutajon örvénybe eveztem,
    s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
    tüzet adni siettem.

    Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
    soha nem menekültem,
    de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
    s meztelenül heverésztem a fűben.

    Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
    madarak lábnyomát imádni;
    fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
    verseim piros katicabogárkái.

    Ó, minden voltam én, amire
    a lélek fényes!
    És engedelmesen letérdeltem a test
    minden ítéletéhez.

    Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
    pásztázva kereste,
    a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

    Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
    úgy gyűlöltem és szerettem:
    mindenhez úgy fogtam, kívánva,
    hogy az legyen a vesztem!

    Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
    ahogy érdemes élni!
    Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
    történelem és ezerévnyi.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú

    Mikor vetkezni kezd és karcsú
    teste, mint rózsaszínű ének,
    felszáll a szoknyák hullt habjaiból.

    Mellei bárányfelső remegéssel
    keresnek tenyeret, és combjai kacagva
    a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
    hajladozva e fényes barna nádak.

    Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
    „Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
    szemem tág partjain, és leselkedem,
    mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
    mikor vetkezni kezd és karcsú.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Repeszdarabok

    Miért bántanál
    Ne keljél fel énellenem,
    mert lábad elé borulok.
    Miért bántanál? Te is olyan
    akarsz lenni, amilyen én vagyok!

    Ha elhagynál…
    Ha elhagynál engemet – jobban
    mi fájna?
    Hiányod, vagy a szív megdobbant
    magánya?
    A csalódás kínjától félek,
    vagy féltelek?
    Szerelmünket szeretem jobban,
    vagy Tégedet?

    Egyedül
    Mindenki alszik. Hull a csillag.
    Csak én ragyogok, égek Érted.
    Nem érted meg, hogy miért hívlak,
    és elhagysz, ha egyszer megérted.
    Mindenki elfordul és itthagy,
    és magammal maradni félek.
    Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
    milyen magányos vagyok Véled!

    Reggel
    Remegő könnyű buborék;
    reszketve száll a bíbor-ég.
    Mély, tiszta lélegzet a reggel,
    – s még minden jóra kész az ember.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979