https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János – Ohajtanék én…

    Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
    Derült együ völgy nyájas kebelén;
    Hová e hánykodó világ zaját
    Elvétve hozná a szél csak felém,
    Mint messze tenger zúgó moraját,
    Mely lassan elhal a puszták szelén.

    Ott ringatóznék balzsamos ölén
    Az ifju álom s a játszi remény;
    Nem volna gondom senkire se’ gond,
    Nem érne el dicsőség, semmi gond;
    S ha szívem olykor el-elmerengne,
    Megpihenne a természet ölén.

    Nem bántana ott senkinek haragja,
    Nem csábítana hiú dicsőség,
    Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
    Az embereknek, e zajos csaták;
    Ott volna lelkem mindig önmagával,
    S békében élne sorsával.

    De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
    S az ember él, küzd, tűr és remél;
    S míg el nem dől a végső számadás,
    Viselni kell a földi terhet még.

    (1851)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gámentzy Eduárd – Valamit mondanék

    Valamit mondanék halkan,
    Belesúgnám Isten fülébe!
    Úgy, hogy más senki ne hallja,
    És ő is csak épphogy megértse.

    Mondanám szelíden, lágyan,
    Ahogy a búzamezők dőlnek.
    Ahogy a kalász suttogja
    Háláját, az éltető földnek.

    Hát én is úgy… lehajtott fejjel,
    Mint sötét fenyvesek virága,
    – Vágyom a fényre, – a szóra!
    S akkor, már nem éltem hiába.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – Sóvár hold

    és jött az este.
    hűvös teste köré
    mélykék brokátot
    csavart, mire
    előző éjjel
    kedvtelésből fénylő
    csillagokat varrt
    karcsú nyakán
    holdfényből
    szőtt selyem,
    lágy és rebbenő,
    s mint leány,
    kiből férfi láttán
    születik a nő,
    párduc módra
    nyújtózott
    a sóvár Hold előtt.

    … és jött a hajnal,
    hajában fénnyel,
    vöröslő arannyal…
    s az este a mohó
    szemeket már
    a tegnapban kereste.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelem

    Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
    lángoló karral, lángoló lábbal
    rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
    gyalog és kocsikon, a találka helyére,
    sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
    Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
    mint eleven fáklya. Ott valami érzett
    belőle, ígéret, az a jó jövendő,
    mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
    minden, mi körülvett, az idegen világ is,
    ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Fehér mezők

    Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
    Itt rút lucsok les a hulló pihére.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Fehér, fehér, minden, amerre látok.
    Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
    Kóbor szelek járják a hóvilágot.

    Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
    A nap szikrát vet a patak jegére.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
    A föld egy néma, óriási alvó,
    A hold egy fényes, ígéretes álom.

    Minden halott, és mégis minden él.
    Alvó világok. Csírázó világok.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    A hómezők nagy titkokról dalolnak.
    Az ő daluk az erő és a szépség,
    Az ő daluk a tegnap és a holnap.

    A hómezőkön halkkal jár a tél,
    Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Csodaváró

    Álmos falakon megül a csend.
    Csak a magány szűköl idebent.
    Csak a magány sír, zokog, kiabál.
    Csak én hallom, aki csodára vár.

    Csöndben csodára. Egy vallomásra,
    szerelemes szókra – tán semmi másra.
    Vagy titkon átélt vágyó remegésre?
    Talán egy nyíltan vállalt ölelésre…

    Érintésekre, mikre te is vágynál,
    csókokra, amiket csak nekem szántál,
    mámorunk szította tüzes szeretésre,
    s melletted megélt meghitt ébredésre.

    Rád! Hogy itt légy velem egészen
    szépséges, szerelmes, szenvedélyes éjben.
    Várom, hogy megszűnjön kívülünk a világ:
    csak TE és ÉN legyünk az igaz valóság.

    Fáradt szemeimen bukdácsol az álom,
    lassacskán tanyát ver rezzenő pillámon.
    Amit nem adhat meg az élet, csodát,
    elhozza az álom majd talán odaát.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Szürke ágú gyalogszeder

    Te szürke ágú, szép gyalogszeder,
    egy fürtödet, no, nyújtsd felém.
    Vér s tüske. Jer, szívemre, jer,
    hogyha szeretsz, szeretlek én.

    Árnyékos, zöld gyümölcsödet
    szép vadszeder, a számra tedd.
    Félhomályban ölelve hosszan,
    megölellek tövisbozótban.

    Elmégy, szeder? Hová, miért?
    Amit nem adsz: szerelemért.

    Fordította: Nemes Nagy Ágnes

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Két szív között

    A szív forrong, lázad – de vár is…
    Látod, hogy eljött ez a nyár is…
    Hallod-e, hallod-e, kedves?

    Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
    A nyár a fénybe hullott alázat.
    Csitt, csitt… Légy engedelmes…

    Forró a szél, hozzád nem enged. –
    Köztünk a mély jázminlehellet…
    Érzed-e, érzed-e, drága?

    Az úton százszor elakadnak,
    akik egymás felé rohannak,
    nézve a hold sugarába…

    Két szív suhan… S történjen bármi;
    oly szép: nem remélni, de várni…
    A száj ég, a szem szöge nedves…

    Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz…
    Közeledünk… a csókhoz?… a sírhoz?…
    Ki tudja, ki tudja, kedves…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig