Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szívem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem érdekel
mit álmodsz rózsaszín szobádban.
Engem a Vörös érdekel.
Nem érdekel
szerelmes, suttogó szavad.
Engem a Kéj sóhaja érdekel.
Nem érdekel
gyengéd, finom simogatásod.
Engem vad Ölelésed érdekel.
Nem érdekel
versekbe írt szerelmed.
Engem reszkető Vágyad érdekel.
Nem érdekel
ajkad lágy érintése.
Engem vad Csókod érdekel.
Nem érdekel
ki vagy!
Nem érdekel
ki voltál!
Engem csak az érdekel
amivé teszlek,
amivé értem leszel.
Forrás: Lélektől lélekig
minden gondolatom
Te vagy vágyaim
csak téged keresnek
ölelni akarlak
bőrömön érezni leheletedet
kezed érintését testemen
boldogság-könnyeid
ízét a számban
húsodig csontodig
lelkedig eggyé válni veled
szívemen akarom
érezni szívverésedet
őrület
már ez így
ilyen messze tőled
nem tehetek mást
egyedül fekszem
melléd álmodom magam
s Énem benned
kiteljesedik
Forrás: Lélektől lélekig
Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.
Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.
Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
Azért jöttem, hogy egyszer lássalak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.
Az esti szellő fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békés s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.
De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!
Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.
Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.
Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.
Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tőrét rám lehelletted!
Téged várnak kiterjesztve
Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.
Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.
Süllyedek! nyújtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…
Forrás: Lélektől lélekig
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,
A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.
Szenvedni, s bírni, egyre bírni,
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni,
mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Farkaslélek egyesül farkaslélekkel
életünk vermében – s szállunk fel
egyként világunk kelyhére…
Falként egybeolvadnak abroncsos
szorító markú acélrácsok.
Minden egybemosódik előttem,
vakító fáradtságban már nem látok.
A világ szeme ezernyi rácsként
pillant rám, fejét leszegve.
Ezer vas határol sírva földemen,
kék váradhoz utat keresve.
A rács mögött már nincsen világ,
mi engem feléd vezetne.
Járom köröm ernyedt akaratom
roppant erejével fejvesztve.
Néha felnézek pupillám fekete
sugarú szemein keresztül,
majd megállok a kör közepén,
szívem hasadtan egyedül.
Ölelj át…
S nézd… angyalok szállnak le a földre…
Forrás: Lélektől lélekig
Elengednélek –
visszahívnálak –
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a nap, mint a végzet:
egész testemmel
égjek.
Erőt az elérhetetlen jövőt ad,
s holnapi romlása a vágynak –
darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat.
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnák,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Forrás: Lélektől lélekig
Lábon járó szomorúfűz,
Hűvösség csal, hűvösség űz,
Hűvösség űz, hűvösség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábam:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
Forrás: Lélektől lélekig
