Címke: vágy

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: “Szeretlek.”
    S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!
    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.
    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.
    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    “Igen? s hová?”
    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    “Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
    “Ó, semmi – mondanád
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”
    Ó, merre, hol vagy?
    azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.
    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
    “Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded,
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boccaccio: Ámor

    Erő s erény a szerelem varázsa,
    uralkodik s lobogva ég az égben,
    csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
    énbennem is már ő az úr egészen,
    azt írom, amit istensége hirdet,
    mit ő kimond, azt én törvénynek érzem.

    A hűtlenségért könnyen megfenyíthet,
    remény, féltés, félelem jár nyomában,
    de mindig őriz embersége minket.
    Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
    hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
    hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.

    Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
    táplálni szívünket percig se fárad,
    de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
    szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
    őrizni így segít a szeretett lényt,
    tisztes hevével ősi lobogásnak.

    Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
    s nem kezdi ki természetét e rabság,
    amelyben értékét kettőzve ad fényt.
    Nem az, minek mások festik, mutatják,
    nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
    puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,

    hanem örök pajzs ő viszályok ellen,
    kinek erény és kedvesség a leple
    a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
    magasztosság nincs a földön – de fent se
    a mennyekben – szépséges fénye nélkül,
    a gyönge nőnek tőle nő a mersze.

    A szerelmet ha férfi kapja, ékül:
    előkelőbb lesz és javára lészen
    a játszi kedv is, melytől szinte szépül.
    Nem vár jutalmat és elismerést sem,
    csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat
    igényel s kelt a szeretők szívében.

    Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
    kedves beszéd s a szív őszintesége
    egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
    amely kezessé tesz e tűzben égve,
    Ámor édesre vált keserűséget,
    s nemesebb lesz nyilának röppenése.

    Zavart és gyarló rímeim nem érnek
    fel hozzá, ő uralkodik felettem,
    gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
    hogy a szerelmet holtig énekeljem.

    Forrás: Internetes irodalmi gyűjtemények és versadatbázisok.

  • Jean Richepin: Ha szemed lehunyod, s csókol mézízű szád

    Ha szemed lehunyod, s csókol mézízű szád,
    Képed világosabb e csók prizmáin át.
    Ha simogatsz, szívem, és nem kapsz erre választ,
    Azt a gyönyör teszi, mely átjár s tönkrebágyaszt.

    Lódul a vér, a szív kihagy egy ütemet,
    Vacognak fogaim és kilel a hideg,
    Fejemtől talpamig egyszerre jó s kegyetlen
    Rázkódás vágtat át és dúl az idegekben,

    És miközben e mély, nagy űr magába nyel,
    Húsom mint villamos áramtól olvad el.

    Timár György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Ad notam W.S.

    Álmod ajtajában álldogálsz,
    álmod ablakában üldögélsz.
    Ablak, ajtó nyitva, sohse félsz.

    Álmod ablakában üldögélsz,
    álmod ajtajában álldogálsz.
    Valaki belessen, arra vársz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Varadero

    Oly szép ez az éj:
    – csak Rád gondolhatok.

    Oly kimondhatatlan:
    – csak veled nevezhetem.

    Mit mondhatok a holdról?
    – szerelmünkre gondolok.

    Szárnyra kelnek a pálmafák:
    – mintha te vetkeznél.

    A homokban lépked a szél:
    – meztelen lábad követem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Rózsaszüret

    Királylánynak kötök ma csokrot,
    piros, fehér és sárga rózsát,
    haldoklik a bús rózsaerdő,
    elvérzik a gallyon a jóság,
    piros, fehér és sárga rózsák.

    Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
    halotti árnyékok osonnak,
    sápadt az éj, sápadt az arcom,
    hideg szelek fújják a holdat.
    Halotti árnyékok osonnak.

    Haragvó rózsákkal verekszem,
    és vérrel áztat száz hazugság,
    cirógatnak virágos ágak,
    alattomos, gonosz cicuskák,
    és vérrel áztat száz hazugság.

    Csurog a holdfény és a vérem,
    a földre vág egy gúnyos ördög,
    eltépi lebegő ruhámat,
    karmolnak égő rózsakörmök,
    a földre vág egy gúnyos ördög.

    Csupa piros seb már az arcom,
    s megyek előre zúzva, marva,
    belém hasít a tearózsa,
    akár a tigris szörnyű karma,
    megyek előre zúzva, marva.

    Mezítlen mellel földre fekszem
    s kacagva talpra ugrom újra,
    egy gőgös ár reám viharzik,
    s szegény, szegény szemem kiszúrja.
    Kacagva talpra ugrom újra.

    Töröm a csokrot, éji kertész,
    vérezve és vakon tusakszom,
    sebes mellem vérszínű rózsa,
    halvány kamélia az arcom.
    Vérezve és vakon tusakszom.

    Temetkezik a csillag is fenn.
    De te ne félj, aludj csak, édes, –
    fehér ágyban fehérlő rózsa! –
    A te csokrod hajnalra kész lesz.
    Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

    Reggelre majd ajtódba botlom,
    vakon, bénán és haloványon,
    véres virágokkal borítlak,
    és a te rózsalelked áldom
    vakon, bénán és haloványon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Előszó

    Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
    ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
    ha elmondanám, mire nincs is szavam?
    Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
    rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
    Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
    A test reménye, a vágy köszönt.

    Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
    az önzés, a szégyen összegabalyodva.
    A fuldokló lélek a gyászra hajolva
    néma és reménytelen.

    Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
    Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
    Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
    nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
    Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
    a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
    ideges bőröd, a karod, a lábad,
    halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
    ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
    Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
    Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
    S akkor nem kell tőled a szó sem;
    nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig