A fák alatt, közel a házhoz
így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
te vagy a sóm, a kenyerem.
Hűs hajnalom, munkás napom,
hazavezérlő csillagom,
tövisek között áfonya!
Ha nem lennél, engem ki várna?
Te vagy a lelkem téli álma,
de ő… a tavasz mámora!
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér az ős-szín.
Talán nem is szín,
A költő szerint csak „világos csend”.
Fehéren, tisztán
Buzog a véghetetlen térből
A csillagzatok vándorfénye,
Míg fennakad egy hitvány üvegen.
Akkor megbomlik, megzavarodik,
Ős-tisztaságát homály futja be,
Egysége szertehull.
S a megzavart fény bomló káoszából
Lángrakapnak a születő színek:
Égő-piros, halványzöld, méregsárga,
Irigység, bosszú, remény, szerelem,
Ezernyi vágy.
Szeretnék gyermek lenni újra,
Isten báránya, ártatlan-fehér,
Bontatlan-egy.
És szól a hindu bölcs:
A munka könnyű:
Vedd el a nap elől az üveget.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim
érzéketlen és gondolattalan
sötétjét beragyogja, lobogó
hajad új napként körülzuhogott,
és kebleid hullámzó tüze úgy
átsajogtatta életem halott
országában a dombok és hegyek
dermedt húsát, hogy már személytelen
erővé nőttél: koldús szemeim
szégyenkezve és értelmetlenűl
nézik emberen-túlról rámsütő
nagy szemeid csodatevő hitét.
Forrás: Lélektől lélekig
Vagy nem is voltál? S most is magamat
szólongatom csak?… Téged láttalak
ki az égből, téged rá a világ
gyermekeire, szemed sugarát
– a magamét! – s mennyei burkodat
földiekre, hogy mutathassanak,
örök képet, sok múló tünemény:
palánk mellett, tyúkketrec tetején
nyestem a nyárfát, téged vártalak,
s meg is hozott a karcsú lányalak,
akit oly vágyva kísért a szemem;
éjszaka egy kerti ablak alatt
lestelek, víg özvegyet, fürdeni;
s minden sarkon megvillant isteni
mosolyod mása, fénylő Rejtelem:
ellobogott benned a bűntudat
és megtisztúlt a szégyen… Jelenés,
akkor is vagy, ha százszor tévedés!
Forrás: Lélektől lélekig
A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
S éreztem: messze-messze ül e lány,
S tudtam: nincsen számomra mosolya…
S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad,
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…
Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…
Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet,
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…
Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött, és én elmerengve néztem.
Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szívemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…
Forrás: Lélektől lélekig
alkonyat, vágy, bánat
Dalod és táncod lennék…
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
lendület
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobogó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő forgó vágy
örvény
ami földob leránt
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
ezüstpénz
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod
vagy csak síró hegedűmuzsikád.
De csak csönd vagyok
és a csöndedben telis-teli kétség.
Forrás: Lélektől lélekig
Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt…
Keresnek mind… múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng…
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem…
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon…
Keresem… s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom…
Forrás: Lélektől lélekig
vágy, keresés, elérhetetlenség
Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg,
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,
egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadatlan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyesül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,
egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:
hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldog hullámok a
szerelmes tengeren.
Forrás: Lélektől lélekig
Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
És megszentelt az asszonyok között!
Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
Édes szájú szókkal csókolni álmod…
Mint drága serleg, mit régi bor telít,
Csillog a fényben, szívem oly szelíd.
Dalolnék, édes szájú szerenád
Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
Nagy messzeségből fátylasodva néz.
Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
Mint égi csillogású férfiszem
Fordul az utcán nők után ragyogva,
Érzed-e még mohó és selymes
Simítását…
Óh, érzed-é a roppant messzeségben
Ez örök, forró, alázatos, árva
Felédnézést, mely… koldul.
S ki női száj bíbor kapuja láttán
Hörögve sír, és nyomorék karom
Mint templom ajtaján a ferde koldus…
Ó, vágy, örök vágy…
Alázat íve görbül ferde hátán.
Forrás: Lélektől lélekig
ha rád gondol,
a test remegése,
a kulcsolódó mozdulatok,
tompa és vak áramütések,
bizsergések és lüktetések
emléke tör fel a mélytudatból
ha rád gondol,
a torka kiszárad,
ringatják öklelő, puha hullámok,
melegvízű források, öblök,
sodorják mederfenéki áramlások,
forgó, veszedelmes örvénylések,
s a bolygó, varázslatos delej
rabul ejti ismét
ha rád gondol,
pörögni kezd és emelkedik,
elúszik messzire a civódások
mérges gőzei közül az ég
boltozata alatt, és álmában
méz csordul ajkán
Forrás: Lélektől lélekig
