Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A szerelem-szeretet törvényszerűsége, megnyilvánulása a testi, lelki, szellemi eggyéválás igénye, amely során az ember mindig átéli, hogy mindez csupán merő próbálkozás: a szeretett személybe való beolvadás örökös vágya végigkíséri életünket. Éppen ezért jobb lenne talán
ha mi ketten
lángnyelvek lennénk,
jobban, teljesebben,
egymásba ölelkezhetnénk.
Vagy magas hegyoldalról
csörgedező kis patakocskák,
akkor együtt
óriási folyamként
hullámozhatnánk tovább.
Vagy legyünk inkább
egymásba épülő hangok,
amelyek adják
a csodaszép dallamot.
Esetleg egy szó csupán,
amely csak veled s velem
lenne igazság,
s nélküled-nélkülem
értelmét vesztené ám
Forrás: Lélektől lélekig
Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyúl át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.
Forrás: Lélektől lélekig
Ajkaim közt az érzéseim,
Számban a vihart keltő szavak,
agyamban őrült lázadás,
ráncaimban az indulat.
Szememben a lángoló vadság,
ujjaim közt élet és halál,
vállamon nyugvó bánatok,
szívemben egy reneszánsz bál.
De minden gondolat és érzés,
minden ősi vágy és akarat,
eltűnik majd, ha éjszaka
testem a testedre tapad.
Forrás: Lélektől lélekig
El nem múlt, el nem múlt az éjnek egy perce sem,
hogy én terád ne gondoltam volna messzi – kedvesem.
Az álomból minden órán föl-fölpattan a szemem,
míg emléked bús kapuit kinyitom és beteszem.
A szívemben olyan vággyal, éhes vággyal foly a vér,
hogy az éj is fényre lobban a te drága képedér.
Le-lehull a távol fátyla s fekszik, mint a holttetem,
de bánatom éhes, mint a vad sivatag földeken.
El nem múl, el nem múl egy éjjel se, egy se múl,
hogy emléked ne kínozna ily kimondhatatlanul.
Ajkam minden lélekzete téged hí és téged vár –
a szíved mér’ oly kegyetlen s mért oly forró az imám?!
Az imám: hogy visszatérsz, hogy nemsokára itt leszel;
a fekete éjszakára csókos takarót teszel.
Bús óráim véres láncát szétszakítja a kezed
s vágyaimnak kínpadjára virágaid leteszed!…
Forrás: Lélektől lélekig
Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.
Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem
Forrás: Lélektől lélekig
…És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem kell nekem a ti istenetek!
Okos a világ, gyáva, beteg.
Lapos mocsárban lapos az ég:
“Csak felszínt, emberit: ez is elég”
Hegytetőn állok – Óh fellegek,
hogy hív a ti rohanó lelketek!
Én emberentúlit akarok –
Óh ormok, rémek, erők, viharok!
Óh ormok, álmaim ormai!
Óh, szédület iszonyú tornyai!
Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
de megnő aki szakadékba lép.
Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
Oldj ki magamból, emelj, Apám!
Tépj ki – végy vissza, Istenem:
ölj meg, ölelj meg, Végtelen.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból, s nem csak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré,
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
HAMLET: „…mely dolgokat, uram, bár magam is
rettentően és roppantul meghiszek,
mégis úgy tartom, nem becsület így
papírra tenni:”
Gyere
közel, közelebb,
még közelebb, kérlek, még, még,
egészen közel, tapadóan-egészen!
— Én akarlak eltaszítani.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
