https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Juhász Gyula – Az élet szonettje

    …És minden alkony opálosan éled
    És minden hajnal szőkén rámkacag
    És mindig forrnak vágyak és nyarak,
    Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

    És mindig küldesz új bánatokat
    És új reményt is, ami dalra méltó
    És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
    Balzsamot adnak nékem s titkokat.

    És nem fáradok el téged szeretni
    S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
    Naponta vággyal járulok elébed

    S bár mindig közelebb a szürke semmi,
    Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
    Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

    Forrás: Lélektől lélekig

    J

  • Hatos Márta: Akartam

    Akartam lenni én
    a pokol ördöge,
    máskor meg egy csillag
    a fénynek üstöke.
    Voltam már angyal is
    jóságnak hírnöke,
    lázadban hűs szellő,
    bánatodban vigasz,
    könnyeid letörlő
    szertelen kis kamasz,
    a mámort is rejtő
    hideg és büszke nő,
    álltam én viharban,
    mint egy ős sziklakő.
    Megtörten vártam még
    egyetlen kis jelet,
    mondatlan szavakkal,
    hogy a szíved szeret,
    de másért élsz már te
    és másért élek én,
    ez a nap most mégis,
    csak így lehet miénk…
    S ha jő éjre hajnal,
    lelkemben pirkadat,
    nem fogom veszteni,
    miattad magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Soós Gábor: A szemed

    Szemed szédülő lelked tükörterme.
    Benne minden annyira eltúlzott, s mégis
    olyan valószínűtlenül őszinte.
    A szemed a szerelmem. A szemed fétis.

    A szemed a minden. Te a szemed vagy.
    Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
    Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
    sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.

    Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
    ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
    Vágyak és gátak laza hálójában
    mocorog, vár egy sosem használt szerelem.

    És ha egyszer igazán közel jönnél,
    úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
    én csak nézném azt az eleven homályt,
    és Nálad maradnék örökre… Végre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Elmulasztott ébredés

    Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
    játék komoly volt: rácsa, kapuja
    csillant, nyílt, aztán valahogy megint
    eltűnt mindig a tüskelabirint
    mögött a boldog Kert, az Édené,
    ahová, jövőm kincsei közé,
    úgy vágytam legalább belesni már…
    Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam – aki vár,
    ami ott vár, az arany alma, a
    tündér s a többi áhított csoda
    ébredjen végre és ébresszen: óh,
    túlhosszú álom, mutasd a való
    gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
    volt a titok, hogy nem hihettem el:
    oly közel a Kert, hogy boldogtalan
    kételyem maga zárta csak utam…
    Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
    – Fent volt, s én vártam, hogy keljen a Nap!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Csak egy…

    Csak egy van, aki lelkemet megérti,
    Aki felfogja sóhajtásimat,
    Csak egy van, aki örökre a régi,
    Csak egy van, aki titkon megsirat;

    Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
    És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
    Csak egy van, aki imádkozik értem –
    És az is olyan nagyon messze van!

    1924. július 12.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Farkas István – Fekete bársony szerelem

    Fehér selyem szirmú orchideában
    két fekete bársony szárnyú pillangó
    járja szép, szerelmes táncát,
    össze-összekapaszkodva, ölelkezve.

    Kereső simogatások, vágyódó tekintetek
    vonzzák őket egyre jobban, mindig
    közelebb, szorosan ölelve egymást,
    míg a bársony szárnyak összeérnek.

    A szerelem heve melegíti testük,
    vágyuk már szinte kínzó fájdalomig
    fokozódva fonja össze őket, szárnyaik
    bársony sötét éjt borítanak köréjük.

    S mikor izzó csillag-robbanásban egyesül
    vágyuk, s szinte eggyé válik bársonyuk,
    a fehér selyem orchidea szirmai
    gyengéden szerelmük fölé csukódnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz – Tudod

    Tudod az én vágyaim,
    és a lehetséges valóság
    közelebb esnek egymáshoz,
    az én vágyam olyan vágy,
    amiben lapul a remény,
    hogy lesz egy napja az életünknek,
    amikor ott vagyunk
    egymással szemközt,
    nem úgy, mint két idegen,
    hanem, mint kik összetartoznak,
    hosszú évek óta
    fogják egymás kezét,
    nem zavartan, mint ki szembesül,
    hanem boldogan, sírva és nevetve,
    mint kik régóta vágyták ezt a pillanatot,
    nem is tudom, valami gyönyörűséget
    szerettem volna mondani
    erről az elképzelt, remélt találkozásról,
    ahol talán a szerelem szóba se kerül,
    de a szeretet takarná el,
    és sütne a Nap, esne az eső,
    végre együtt láthatnánk a szivárványt,
    és neked köszönném meg,
    amit másnak már,
    az égieknek,
    a mindenhol jelenlevőknek
    olyan sokszor megköszöntem,
    hogy vagy nekem,
    meginnánk
    azt a rég tervezett pohár bort,
    fehéret,
    és a szemedbe mondanám,
    hogy mekkora erő van benned,
    hogy határokon túl is
    örömet teremtettél bennem,
    és, és, és…
    tudom is én, hogy mit,
    de azt nagyon.

    /2007. április 30.

  • H. C. Artmann – Nagyon kérlek

    nagyon kérlek
    rajzolj világítótornyot
    házad falára

    ha nem holdas az éj
    nem talállak meg soha
    akkor ki osztja meg velem
    a virágokat a talált bogyókat
    és a keskeny ágyat
    fejjel az ablak felé

    mit használ a legszebb zászlórúd
    és a hasznos kutya ha nem ugat
    mit használ az útjelző a sötétben
    és a hasznos kutya ha alszik

    ha elkészül csizmája
    zsírozásával a férfi
    sűrű esőre vár hogy
    a cipő vízhatlanságát
    kipróbálja
    de én nem várok
    világítótorony nélkül éjszakára

    nagyon kérlek
    rajzolj világítótornyot
    házad falára

    (fordította: Hajnal Gábor)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake – Madárszerelem

    „Hol a hazád, mondd, madár!
    s este milyen tanya vár?
    Milyen fészek, milyen lomb?
    Oh te rétek dísze, mondd!”

    „Áll egy szép fa társtalan:
    ott búsulok egymagam.
    Hajnal issza könnyemet,
    este nem hoz örömet.”

    „Én meg téged kívánlak,
    kincse-hangja a nyárnak;
    nappal erdőn kószálok,
    éjszaka sírdogálok.”

    „Énérettem sírdogálsz?
    Engem kívánsz? Engem vársz?
    Bánatomnak vége hát!
    Óh szerelmes jóbarát!”

    „Gyere hí csöpp lugasom,
    zöld falomb közt, magoson.
    Öröm szárnyán röpülünk,
    virág alatt megülünk.”

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelmesek

    A fejüket a tenyerükbe véve
    úgy nézik egymást,
    mint akik nem látták már ezer éve,
    dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
    szép mozdulattal
    testük csodásan-égő drágagyöngyét,
    majd szájukat a csókhoz igazítják,
    keresve átkozott-zárt életüknek
    a nyitját,
    de tétováznak még, várnak sokáig,
    eltávolodnak, úgy tekintenek föl
    a messze mámor ködbe fúlt fokáig
    boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
    nagy csillagával, hogy magukra öltsék
    a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
    és szájuk és szemük és benn a lelkük
    reszket.

    Forrás: Lélektől lélekig