https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: VÁGY

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy falevél,
    Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
    Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy elvesző árnyalat
    Az alkony ezerszínű tengerén,
    Szeretném fölszívni az árnyakat,
    S magamat tőlük fölszívatni én.

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy lehelet,
    Mint szél fuvalma, mely alig-alig
    Borzolja fel az alvó vizeket,
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy tétova napsugár,
    Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
    És nem keres és nem talál,
    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy tűnő napsugár.

    (S szeretném, ha mellettem elmenet,
    Valaki szólna:
    „Nézd, már itt az ősz,
    Sárgulnak lassacskán a levelek.”
    És nem ismerné meg a levelet.

    És szeretném, ha rajtfelejtené
    Valaki a szemét az alkonyégen,
    S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
    Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
    És nem sejtené, hogy egy árnyalat
    Az esti színek közt én vagyok éppen.

    És szeretném, ha jönne valaki
    Az erdő rejtekébe
    És szólna: „nini, milyen különös:
    A nap e mély homályban is ragyog.”
    És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

    Szeretnék úgy hozzádsimulni
    Természet – mint a vén moha
    A fák északos oldalán,
    S nem lenni hozzád hűtelen soha.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint tücsök hangja holdas éjeken,
    S szeretném, ha valaki elborongna
    Rajtam, mint múltból zengő éneken.

    S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
    Természet – mint a síri por,
    Mit ezeréves hantokról a szél
    Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
    Ott játszana velem egy kisgyerek,
    Kicsiny kezén futnék fel és alá,
    S e port, mely egyensúlyát nem leli:
    Egy percig egyensúlyban tartaná.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Canzone

    Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
    ó, hallgat még felőled benn a lélek,
    mely fátylat von köréd, szerelmesem,
    s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
    jósorsodat hozom, vagy tán halálom
    arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
    indái közt nehéz utat találnom.

    Csak azt tudom, hogy társra sose várt
    az én szívem s lettél egyszerre társa,
    elvéve tőle életet s halált,
    hogy visszaadd másféle ragyogásra;
    hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
    hazátlan csörtet villámtűz elől;
    és kunyhóm összedől,
    ha benne otthonod meg nem találtad.

    Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
    szinte öröktől ismerős a testem,
    fejemnek fészke ott a kebleden,
    s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
    semmit se titkolok s ős-ismerősen
    jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
    imbolygó szánalom,
    vagy éji égen csillagkérdező szem.

    A megtépett ideg, e rossz kuvik,
    szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
    kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
    s elszunnyad az érzékiség kutyája;
    és benn a Fénykirály, az örök ember,
    még hallgat, tán nem tudja szép neved,
    s nem mond ítéletet,
    így vár piros ruhában, szerelemben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Álmodó

    Várost álmodtam ide én;
    fölraktam, itt van: az enyém.

    Utat álmodtam, kész az út;
    fürkészem: milyen messze fut?

    Fényről álmodtam: fény ragyog.
    És álmodtam egy ablakot,

    ahonnan majd a végtelen
    tavaszi eget nézhetem.

    Megvan végre az ablakom,
    van szobám, ahol lakhatom,

    van alázatos szőnyegem,
    naponta többször ehetem.

    Mi kell még – kérdik –, nem elég?
    Örülök persze – szólanék,

    de csak a fejem ingatom.
    Állok némán – és álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Altató

    Hogyha elvesztlek, no mondd,
    tudsz-e úgy aludni többet,
    hogy ne susogjak majd fölötted,
    mint a széles hársfalomb?
    Hogy ne lesselek s a szavam
    rá ne simuljon, mint a pilla,
    kebleidre, a karjaidra,
    és a szádra álmosan.
    Hogy ne zárjalak le majd,
    önmagadnak adva téged,
    mint egy kertet, ahol temérdek
    csillag-ánizs, mézfü hajt.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Magányos úton…

    Magányos úton építek egy házat,
    Betérhet hozzám, aki erre fárad,
    Aki dalolva, virágot keresve,
    Eltéved a mély életrengetegbe.
    És őszi estén, míg az avar sír majd
    S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
    Magányos vándor, múltakba révedve,
    Emlékezik majd egy tündérszigetre.
    És hírt hoz nékem élet tengeréről,
    A csodaszépről, távoli tündérről,
    Kit idevárok és aki nem jő el,
    Csak egyre szépül a szálló idővel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.
    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,
    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren, –
    Fekvőszéken útrakél
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:
    Mindaz, ami sose lesz,
    Mindaz, ami sose volt, –
    Így indultam ma is el,
    Hunyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.
    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.
    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy és jaj nekem.
    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.
    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.
    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A testvér

    A Testvér: az a nő, aki szeret,
    De vágya nincs és semmit sem akar.
    Tenger-nyugalmú mosolya mögött
    Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
    Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
    Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
    Olyan, mint a jó lelkiismeret
    Az öntudat virágos küszöbén.
    Tartózkodása nem titkos ígéret,
    nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
    De kőbe metszett rendületlen lényeg.

    Látod, ez az a nő, aki testvéred.
    Ez az a nő, akiben megszűnik
    A nemek örök, nagy szerelmes harca,
    Mely hódítás és leigáztatás,
    Ha százszor pásztor-idill is az arca.
    Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
    A szeretőkre a vágy vak tűzében.
    De szabadság van a testvériségben.

    A testvér az a nő, aki szeret,
    de sohasem lesz gyermekeid anyja,
    csak álmaidnak, lélekgyöngyeidnek
    Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
    Ki távol tőled – melletted áll mindig,
    S a szépség ködös ormai felé,
    Ha megállottál – újra útnak indít.
    Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
    komolyan kormányozza léptedet,
    S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
    Megszázszorozza hattyú-éneked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrássy Réka: Lehetetlen bakancslista

    Szeretnék indián lenni egy évre,
    szeretnék házakat festeni kékre.
    Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
    szeretnék hinni az örökké szóban.
    Virágos busszal világot járni,
    sohasem fáradni, sohasem fájni.
    Szeretném ha bokáig érne a hajam,
    szeretném jobban szeretni magam.
    Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
    sötét kis szobában csendben meditálni
    és amikor ültem kis szobámban eleget,
    szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
    Szeretném újra anyámat ölelni,
    szeretnék minden kérdésre felelni.
    Szeretnék sírókat megnevettetni,
    József Attilának barátja lenni.
    Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
    cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
    a cseresznye magokat messzire köpködni,
    föld felett angyalként könnyedén röpködni.
    Szeretnék jót látni az emberek szemében,
    szeretnék ülni a Jóisten ölében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Vágyni hogy szeretnék

    Hiszen jó volt magamban,
    Magamért és magammal élni,
    De ezt a boldogságot
    Olyan jó volna fölcserélni.
    Valami furcsa kékkel,
    Egy ősi s csak holnap jött mával,
    Valami kidacolt, nagy,
    Kínra-hajló romantikával.
    Óh, vágyni hogy szeretnék,
    De nem vággyal, aki csak percnyi,
    De vággyal, amellyel
    Örökig ki lehet telelni.

    Forrás: Lélektől lélekig