Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szívembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet húsába vágom?!…
…Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Forrás: Lélektől lélekig
(1915)
Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
Futni, futni szeretnék tőle már,
Kitörni innen elszánt bús ököllel
Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
Ki innen, messze. Járni, boldogan
Harmatos, édes, illatos mezőkön,
Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
Nagy délibábos pusztaságokon,
És véghetetlen tengereknek titkain,
És látni, látni ismeretlen arcokat,
Szemükbe nézni, szemtől szembe, látón,
Nem így, a rossz tükörből.
Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
Hogy elétek futhassak.
Oly szép lehet a szemetekbe nézni!
Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
És zúzzuk szét ezer darabra már
Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
Elég e roskadt pajta vén dohából,
Megfojt a pállott levegő –
Tied akarok lenni és övék.
Forrás: Lélektől lélekig
Vonatról láttam rétünket s a fát:
megint ott voltunk, megint égetett
égő szád és megint öleltelek
s kétségbeesve bontottam ruhád
s kétségbeesve engedtél tovább
s akkor már jó volt: megnyíló szíved
selyemcsókokba zárta szívemet
és fölgyúlt és kialudt a világ.
Fordult a táj. Örjöngő szememet
rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.
Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.
Ültem, sírtam, könny nélkül, mozdulatlan.
Száz felől jöttél, száz felé szakadtam.
Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!
Forrás: Lélektől lélekig
Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.
Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, partalan vizen.
Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.
Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.
Dsida Jenő fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
A szívben sok kis óhaj él,
heverve szendereg, henyél.
Mint hisztériás démonok:
mind akaratos és konok.
Ha szép napos a délután,
sétálnak a szív zeg-zugán.
Ha esős est van: zokogón
ugrálnak a szív-dobogón.
Kis lábuk toppan, zeng az éj;
elcsúsznak, s mondják: jaj, de mély;
de mély e forró kis verem!
Egy perc – és mind talpon terem.
A szív úgy érzi: megreped,
mind-mind gyorsabban vereget.
A sok óhaj rajt átoson
és hempereg a vánkoson.
Aztán felsikolt zokogón…
(Egy csók ül a szív-dobogón.)
Forrás: Versek mindenkinek
Száll a felhő, magasan, magasan,
Az én rózsám messze van, messze van.
Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
A napnak is arra van az utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te.
Szállj te is, nap, a rózsám fölébe.
Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.
Berence, 1846. szeptember végén
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Petőfi Sándor összes költeményei
Régi fínom mandolínon
sír fel a poéta ríme,
felgyűlt kínom kell kirínom,
tremolázva kezdem íme,
„Szeress jobban!” ez a címe.
Nincs édesség a világon,
minden mérges és kesernyés,
nincs édesség, csak a szádon,
édes, mint a mannapergés,
köszönöm és százszor áldom.
Nincs nyugta az én fejemnek,
hajtsam bárhová, felretten,
csak a térdeden pihen meg,
a te forró lányöledben,
ó, engedd, hogy odahajtsam.
Nincs az én lázamra balzsam,
nem segít tátrai ózon,
az egyetlen balzsam ott van
a te jó, jó illatodban,
jobb, mint a tátrai ózon.
Nincs semmiben megfogóznom,
nincs vessző, se kő, se korlát,
vakon és félrevezetve
nézem az éjszaka torkát,
hadd fogózom a kezedbe.
Csókolj meg és szeress jobban
és csókolva és szeretve
végy öledbe és kezedbe,
gyógyuljak meg illatodban.
Csókolj meg és szeress jobban.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát
A fű közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés
Fordította: Somlyó György
Forrás: Lélektől lélekig
Most néha-néha álmodozni szoktam,
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.
Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz,
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény,
vagy meglát Téged, amint csendben jössz,
és mondjuk sír is éjnek idején.
Vagy hogyha éppen utópiát vágyom,
megcsókolom lágyan a kezed,
vagy néha-néha megcsókollak szájon –
bolond, bús kis álmocskák ezek.
És ránk borul az éjjel édesen,
és látom, hogy nekünk mindent lehet,
az ilyenek nem álmok, kis szívem,
ez már egy bódult, lázas őrület.
Forrás: Lélektől lélekig
Már a tél elérte a várost,
plakátok nyalják a ködöt,
a szerelem sós íze magányos
számat marja, mint két pólus között
a neonfény északsarki, havas
tündöklése – a szerelem
szívem s szíved közt hatalmas
ívként kigyúlt: nem vagy velem.
Szabad kóborgó, ámulok,
önként a karodba mi űz?
A tél fehér pincéibe lucsok
verte tavasz fénye betűz,
így omlik össze majd a gőg,
és fortyogó kamaszkorom,
fennhéjázása összetört
szelíden szóló szavadon.
Forrás: Lélektől lélekig
