Címke: vágyakozás

  • Babits Mihály: Vágyak és soha

    Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
    kit nem zavarnak semmi bús szerelmek,
    s amilyen talán nem valék soha.

    A nő szeme, élettel égve telten,
    rejtett mocsokkal undorítja lelkem:
    az élet tiszta nem lehet soha.

    Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
    az élet mélyén ég a vágyak piszka,
    s a semmit nem kívánhatom soha.

    Ó, ezek az emésztő pincelángok,
    hogy mint a mécses, lángban egyre rángok,
    s tán ellobbanni nem tudok soha.

    Hogy vágyamat születve már utálom,
    s utálva vágyom; és ha lesz halálom,
    vágyam halálát nem hiszem soha.

    Immár a végtelen vágyára vágyom,
    s bár végtelen sok, véges mind a vágyam,
    s végesből nem lesz végtelen soha.

    Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
    kit nem zavarnak semmi bús szerelmek,
    s amilyen talán nem valék soha.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Hardy: Nélküled

    Eső dobol, ajtó recseg,
    villám, zöld fényű ég –
    én itt vagyok, te meg amott,
    s köztünk a messzeség.

    Bár ezer mérföld lenne csak
    s a vad, villamos ég,
    ami közénk áll – akkor, ó,
    remény is lenne még.

    De hogy azt átalérje, már
    a vágyunk sem elég,
    jaj, több az, mint villám, vihar,
    több, mint a messzeség.

    Fordította: Tótfalusi István

    Forrás: Lélektől lélekig

    Világlíra, angol, távolság, vágyakozás, reménytelenség

  • Nagy Gáspár: Szerelem holdja

    szerelem holdja
    telihold volt
    énekszakajtó
    éjszaka volt

    énekszakajtó
    gyönyörű hajad
    szerelem holdja
    bűvölve apad

    zúzmarás melled
    hófehér folt
    gyönyörű hajad
    nyakamra fond

    zúzmarás melled
    énekszakajtó
    szerelem holdja
    szerencsepatkó

    köröttem minden
    feketében
    szerelem holdja
    lemenőben

    elfáradt csengő
    zúzmarás melled
    énekveszejtő
    minden köröttem

    énekveszejtő
    nehéz óra
    vágyakozunk a
    hulló hóra

    gyönyörű hajad
    nyakamra fonva
    hatalmas télnek
    leszek a foglya

    ideje van a
    hóhullásnak
    épülsz te körém
    hófúvásnak

    zúzmarás melled
    szerelem holdja
    hóember kezed
    ingem kibontja

    köröttem minden
    hóesésben
    szerelem holdja
    felkelőben

    szerelem holdja
    nappal az égen
    hűségem hava
    szívedig érjen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Desmond Egan: Párbeszéd

    tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
    egy házikót egy tó partján
    mit egy erdő árnya véd
    (erdőnek kell lennie mindenképp)
    és persze legyen egy kedvesem
    és élhessünk a madarakkal csendesen

    nem kérsz te sokat
    barátom

    csak olyat amit soha senki nem ért még el

    még a madarak sem

    Lajosi Krisztina fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Téli nap

    A nap mint rézvörös korong
    vacog a hideg égen,
    a szív ilyenkor elborong:
    Nem láttam napot régen.

    A szív ilyenkor elmereng,
    s tavaszi fényre vágyik:
    – pattanj ki, rügy, ne szenderegj,
    zöldellj ki újra pázsit!

    Jöjj, hóvirág, szépülj világ,
    virulj tavaszi fényben,
    mosolyogj rám, tűnt ifjúság,
    ragyogj, mint réges-régen!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Szabó Lőrinc: Évák és Kígyók

    Mulasztott, messze paradicsomok
    álma leng körül. Tenger; s viharok,
    melyek ijesztve hívtak. Válaszút
    másik ága, amely csábítva fut
    s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit,
    kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt
    egy tétova perc, ott sok hosszu év,
    rossz döntéseké. Gőgös gyengeség,
    hogy nem nyujtottam békülő kezet
    ellenségemnek, aki szeretett.

    A sok veszett táj, a sok de, a ha,
    süllyedt aranyszigetek, a tova-
    kéklő ifjúság: rettenetesen
    fáj néha, hogy egy, csak egy életem
    volt a földön! Zárt paradicsomok,
    mik várhattak bennetek? Mily titok?!
    Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! –
    S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek!

    Forrás: Lélektől lélekig

    elmulasztott lehetőségek, ifjúság, vágyakozás

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Mihai Eminescu: Lacul

    Lacul codrilor albastru
    Nuferi galbeni îl încarcă;
    Tresărind în cercuri albe
    El cutremură o barcă.

    Și eu trec de-a lung de maluri,
    Parc-ascult și parc-aștept
    Ea din trestii să răsară
    Și să-mi cadă lin pe piept;

    Să sărim în luntrea mică,
    Îngânați de glas de ape,
    Și să scap din mână cârma,
    Și lopețile să-mi scape;

    Să plutim cuprinși de farmec
    Sub lumina blândei lune –
    Vântu-n trestii lin foșnească,
    Unduioasa apă sune!

    Dar nu vine… Singuratic
    În zadar suspin și sufăr
    Lângă lacul cel albastru
    Încărcat cu flori de nufăr.

    A tó

    Kék taván a rengetegnek
    Rózsák bontják szirmaikat.
    Ezüst habot ver a hullám,
    Lenge bárkát játszva ringat.

    Tóparton alá s fel járok
    Hallgatózva, várakozva,
    Nád közül hogy ő kiszökken
    S odaomlik a karomba.

    Vizek szelíd szava csábít,
    A kicsiny csónakban párom.
    Kihull a kezemből a kormány,
    Pihen evező-lapátom.

    Holdnak halvány sugaránál
    Ringunk mély-mély bűvöletbe.
    Szellő lebben, zizzen a nád.
    Az ezüst hab csendül csengve…

    Oh, de nem jön! Én magamban
    Sóhajtozom egyre mind itt
    A kék tónál, melynek tükrén
    Tündérrózsák ezre nyílik.

    (1939/1950)

    Finta Gerő fordítása

    A tó

    Sárga, súlyos vízirózsák
    ülnek kék tükrén a tónak.
    Sűrű erdő tava szintjén
    fehér utat szánt a csónak.

    S én a parton álmodozva…
    mintha tán csak arra várnék,
    hogy a nád közt felbukkanjon
    s rámboruljon a szép árnyék.

    Mintha csónakomban ülnénk,
    mintha habmoraj dalolna,
    mintha nyele a lapátnak
    kezemből halkan kihullna.

    Éji varázs alatt úsznánk,
    holdsugárral elkeverten…
    fel-felcsobban az ezüst víz,
    hűs szél zizzen nádon-berken.

    Nem jön senki! – egymagamban
    küldöm sóhajom az égnek.
    Erdei tó acélkékjén
    sárga vízirózsák égnek.

    (1951/1962)

    Hajnal Anna fordítása

    A tó

    Sárga vízirózsák terhe
    Hull az erdő kék tavára;
    Fehér habfodrait szelve,
    Borzolja egy könnyű bárka.

    S én a part hosszán bolyongok,
    Mintha várnám, hallanám
    Őt, ahogy kilép a sásból
    És puhán borul reám;

    Hogy a kis ladikba szálljunk,
    Habmorajban, esti csendben;
    S én kezemből már a kormányt
    És az evezőt kiejtem;

    Hogy majd elbűvölt gyönyörben
    Siklunk holdvilágos éjbe –
    Szellő zizzen át a nád közt,
    Cseng a fodros víz zenéje!

    Óh, de nem jön!… Sóhajtozva
    Állok, társtalan epedve
    Kék tavamnál, melyet sárga
    Vízirózsák ezre fed be.

    (1961/1968)

    Franyó Zoltán fordítása

    A tó

    Erdőn sárga vízirózsák
    Nyílnak kék vizén a tónak.
    Fehér fényű gyűrűzések
    Sűrűjében ring a csónak.

    Őrá várok itt a parton,
    Érzem nyughatatlanul:
    Jönni fog, nádból kibukkan,
    S lágyan kebelemre hull.

    Majd beugrunk csónakunkba,
    Melyhez halk habok simulnak,
    Kormányunk kihull a kézből,
    Evezőink is kihullnak.

    Siklunk drága bűvöletben,
    Hold süt, ránk szitál a fénye,
    Szellő suttog benn a nádban,
    S cseng a hullámok zenéje.

    Ó, de nem jön… Fáj a szívem,
    S csak sóhajtok, árva lélek,
    Partján sárga-vízirózsás,
    Csodakék tavam vizének.

    (1961/1974)

    Áprily Lajos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • William Shakespeare: XLIII. szonett

    Lecsukva lát legjobban a szemem,
    Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
    De ha álmodom, terajtad pihen,
    És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

    Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
    Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
    Árny-képed, a még jobban ragyogó,
    Ha másod csukott szemnek így tüzel!

    Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
    Nappal látva tégedet, ha halott
    Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
    Szép, vértelen képed így átlobog?

    Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
    S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tornay András: Sosem találkoztunk

    Sosem találkoztunk,
    s mégis már évek óta hordozlak némán.
    Sosem beszélgettünk,
    mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.

    Mindig találkozunk,
    szavaid bennem találnak végállomásra.
    Mindig beszélgetünk,
    én leszek válaszod szerelmi vallomása.

    Őrizd meg önmagad –
    vigyázz rá, csak nekem.
    Őrizd meg a szirmaid,
    s én üveg mögé teszem.

    Rejtsük el még egymást,
    várjunk még a hajnalig.
    Én megküzdök majd teérted is,
    megharcolom harcaid.